Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/3
- Bárcsak itt lennének most a gyerekeim!

A férfi rápislantott a sóhajtozó nőre, majd válaszképpen némán megsimogatta a vállát. Az élesen friss hegyi levegő kellőképpen kitisztította a fejüket, már a magasságot is megszokták. Megígérték maguknak, hogy a nászútjukon senki nem fog lesérülni, ezért nem csatolnak fel például síléceket, de a harmadik napon megadták magukat a hó csábításának. A közel-távolban idegen nyelveket beszélő emberek, embercsoportok zajogtak körülöttük színes overallokban. A nő szerette a színeket, a hangokat, a létezés nyüzsgését, szerette, amikor mindez körülveszi. A férfi többre értékelte a csöndes nyugalmat, de most valahogy neki sem volt ellenére ez az egész. Kicsit gondolkodott, aztán kibökte - Tudod... talán nem is akkora hülyeség az a facebook.

A nő homlokráncolva fordult felé. - Ez most miről jutott az eszedbe?

- Hát, csak... az emberek. A civilizációnk. Nézd! Milyen sokan vagyunk. Milyen sokfélék. És mind... mind jó fejeknek látszanak, nem? Nézd! Azokat a magas, szőke lányokat... vagy azokat a tömzsi, köpcös kis barna fickókat... azt a szikár, bajuszos férfit ott a családjával... meg azok a gyerekek is, aki úgy viháncolnak... vannak vagy tízen... biztosan itt jöttek össze. Összebarátkoztak. Néha... csodálatos embernek lenni.

Most a nő simogatta meg a férfi vállát. A férje vállát. Hihetetlen, hogy újra van férje. Olyan, amilyennek már elsőre is lennie kellett volna. Hihetetlen, hogy ő újra feleség. Újra egy fél, egy rész. Nem volt jó önálló egésznek lenni. Soha nem érezte csonkábbnak magát, mint önálló egészként, abban a rettegett vagyok-ban. Itt most a vagyunk-ban jó. Meleg és színes és tápláló.

A vállsimogatásból vállra csapás lett. - Érj utol, ha tudsz! - s már ügyesen belebújt a botokba, és már lökte is magát előre a lesiklópálya felé. Mire a férfi becsatolt, a nő már hóekében állt, s mire a férfi szitkozódva elindult, a nő már sikítva megindult a lejtőn. A pálya csúcsához érve a férfi látta, hogy néhányszáz méterrel alattuk a völgyben beülő köd szürkéllik. Csak baj ne legyen, a rohadt életbe! Ilyenkor szokott baj lenni, amikor minden szép!

*


- Többet nem síelhetsz!

- Megtiltod?

- De meg ám! És szánkózni se' fogsz!

- Korcsolya?

- Kizárva!

- Akkor mi' csinálhatok?

- Nézheted mindezeket a tévében, szabad szájjal kritizálhatod a profikat, de nem, hangsúlyozom!, nem csatolhatsz többet sílécet a lábadra! Még soha életemben nem aggódtam ennyire.

- Ha ez téged megnyugtat, nem siklom le többet. De a sífutás sík terepen...

- Majd meglátjuk! De most nincs apelláta! - A nő hálásan simogatta meg a férfi karját, mire az sokat mondóan emelte meg a forrócsokis bögrét. - Nem viccelek!

A szálloda halljának hatalmas kandallója előtt üldögéltek akkora fotelokban, amelyekben a mikulás is elveszett volna, forró csokit szürcsölgettek, és a kinti havazásban gyönyörködtek. A kandalló mellett hatalmas, mennyezetig érő karácsonyfa állt, és a kandallóval szemben egy iszonyat hosszú asztal, elképesztő mestermunka, amely körül már gyülekeztek a szállóvendégek, közeledett az ebédidő.

- Mintha a pulóverek nemzetközi fesztiválján lennénk. - nézett körül már többedszer a nő. - Szerinted ezeket itt árulják, vagy direkt mindenki rágyúrt az alkalomra?

- Is-is - szürcsölt a férfi. - Miért? A miénk nem jó?

- Dehogynem. Nagyon szépek azok a rénszarvasok rajtad.

- Vigyázzál! Ezeknek ezüstpor van ám az agancsukon.

- Óh? Azzal tudnak repülni?

- Hát nem is az Északi-sarki Légitársasággal.

A nő jóízűeket nevetett. Néha az sem volt világos, hogy min vagy miért. Férje tudta magáról, hogy ő nem az a humorzsák fajta, ezért hamar megértette: a nőben most kezdenek lassan felszakadozni a korábban oly' makacsul bezárt pórusok. Most kezd igazán fellélegezni. Most kezdi elhinni, hogy mindez valóság, és megtiport lelke most kezdi elfogadni, hogy ő is nevethet újra ugyanúgy, mint bárki más.

- Édesem, miért forgolódsz folyton? Vársz valakit? - kérdezte most.

- És ha igen?

A nő nem tudta, hogy ez vajon az előbbi viccelődések folytatása-e, vagy valaminek a jele, amit ő nem vett észre. - A turnusváltást várod? Hátha lesznek az újonnan érkezők között honfitársaink? Unatkozol?

- Unatkozni? Melletted, életem? A gondolat is abszurd - bújt a bögréjébe a férfi.

Most már a nő sandítgatott a bejárat felé. S idő múltával egyszer csak úgy érezte, megfordul vele a fotel és az egész szálloda.

Belekapaszkodott a férfi karjába. - Jó ég! Te jóságos ég! A... a lányom... Igen, igen, igen! Nézd! Ott, ott, ott!!!

A férfi arra bámult, amerre a felesége hadonászva mutogatott. A nő felugrott, úgy mutogatott tovább zavarodottan. Ő is felállt. Egy újabb színes embercsoport közeledett az épület felé. Egy magas, szőke nő vezette őket, aki menet közben rutinosan pörgött-forgott, hogy az egész csoporttal fenntartsa a kontaktust, és megállás nélkül széles gesztusokkal tájékoztatott. A busz, amely ideszállította őket a nyaktörő hegyi szerpentinutakon, még járatta a motorját. Nemsokára beparkol majd a számára fenntartott kis öbölbe, hogy ott várja meg a távozók csoportját, akik még utoljára elköltik itt ebédjüket.
A férfi hunyorgott; fel nem foghatta, hogyan szúrta ki a nő az ablakon át ilyen messziről a lányát. Itt, távol az otthonuktól igazán nem számíthatott rá, de egy anya radarjait úgy látszik semmi sem tompíthatja el.

- Úristen! Úristen! Jézus-Mária! Most mi' csináljak?! Mi' csináljak?!

- Először is, édesem... figyelj rám... Először is nyugodj meg. Nézz rám. Minden rendben.

A férfi finoman megfogta a nő mindkét kezét, de az olyan görcsösen szorította az övét, mintha kínozni akarná. Pedig minden bizonnyal észre sem vette, mit csinál.

- Szépségem... emlékszel, amikor azt mondtam reggel, hogy a facebook talán nem is akkora hülyeség?

- Ez... ez a te műved!

- Huh! Ha így fogalmazol... Na, figyelj! Igen, az én bűnöm. A facebook-on rátaláltam a lányodra. A fiadra is, de az más történet. A lányoddal sikerült felvennem a kapcsolatot. És, tudod... úgy gondoltam, ő lenne számodra a legszebb nászajándék. Meg akartalak lepni.

A nő valami furcsa megütődéssel bámult fel rá. A férfi állt ebben a rá ömlő meghatározhatatlan tekintetben, mintha gamma-sugarak milliárdjai bombáznák a testét, és nem tudta, mire számítson. De végül, minden balsejtelme ellenére, a nő váratlanul és vadul átölelte, majd ugyanolyan gyorsan el is engedte. - Jól nézek ki? Nem gáz? A hajam? A sminkem?

- Nyugi, életem, istenien nézel ki.

A nő ismét kinézett az ablakon. A szája elé kapta a kezét. - A lányom... kislányom... Ő... most hozzám jön? ... Tényleg hozzám? - Megragadta férje kezét, és olyan erővel kezdte vonszolni kifelé, hogy a megtermett férfi akkor sem lett volna képes ellene állni, ha nagyon akar. De nem akart. Miért is akart volna. Loholt a megtáltosodott felesége után.

Kiléptek az ajtón. Vagy inkább kirontottak rajta. A levegő hideg volt és pengeéles, leheletük kis felhőpamacsokba burkolta a fejüket. A nő elengedte férje kezét, s ő engedte, hogy elengedje, elvégre az elkövetkező pillanatokban, úgy érezte, neki semmi keresnivalója. De hamar megbánta engedékenységét, mert a nő azonnal leszaporázott a lépcsőn, és futni kezdett a csoport felé a lánya nevét kiáltozva. A férfi csak magában morzsolt el egy meghitt és igen választékos káromkodást; félt, hogy neje elvágódik a jégen.
A lány meglepetten kapta fel a fejét. Arca ismeretlen volt, vonásai mégis ismerősek. Szólni vagy nem tudott, vagy nem akart. Nem vált ki a tömegből, hagyta tovább sodortatni magát általuk, maga mellett húzva utazótáskáját.

Az anya rohant, hatalmas hópelyhek között dolgozó manókat mintázó pulóverében. A férfi, nem tudta, miért, sietős, de megfontolt léptekkel követte.

*


A szállodaorvos két mentőt hívott. A busz sofőrjét le kellett szedálni. Ez volt az első gázolása. A nő a semmiből futott be elé. Lehetetlen volt megállnia. Csak ezt hajtogatta: lehetetlen volt, lehetetlen volt megállni.

*


Gondolatai oly mértékben szárnyaikra vették a férfit, hogy amikor egy kéz gyöngéden megrázta a vállát, nem is tudta biztosan, nem álomból ébred-e; az egymás után pergő képek összefutottak, elillantak. Felnézett, és a fiatal nő állt felette. Az eltelt néhány perc különösen barátságossá szelidítette; most épp édesanyja valódi másának tűnt. Kezét a férfi vállán hagyta, szelíden mosolygott. Halkan beszélt, mintha ő is attól félne, hogy az anyja fölébred. - Én most elmegyek. Az állapota stabil. A nehezén túl van. És jó kezekben van. Itt most... most nem tehetünk sokat. Semmit... És nekem még... be kell jelentkeznem a szállodába... különben nem lesz hol aludnom... Meg kell egy kib(sípszó)szott nagyot sikítanom is. Szóval...

A férfi fel akart állni - elkísérlek...

De a fiatal nő gyengéden visszanyomta a székre - nem! Nem. Neked itt kell maradnod. Nem engedheted el a pillanatot.

A férfi hálásan megpaskolgatta a kezét és bólogatott. Fáradt volt bármit is mondani. Összemosolyogtak, majd a fiatal nő elindult. Tudta, hogy a férfi addig marad, amíg ki nem dobják innen. Ha ugyan ki tudják dobni. Az ajtóból még halkan visszaszólt. - Még ma visszajövök. Ha netán elkerülnénk egymást, majd találkozunk... itt vagy a szállodában... Vacsorázhatnánk együtt... vagy ebédelhetnénk holnap.

A férfi csak nézte, de már nem a kőszobor-pillantással. - ... Remek lenne.

*


A férfi nem várt csodákat, nemigen hitt bennük. Nem remélt semmiféle emelkedett drámát, amely bevési majd magát a létezésbe, valahová a zéró pont mezőbe, mint az ő kis meséjük a nagy mindenség végtelen prózájában. Egyetlen egy dolgot tudott: tudta, hogy meg fog történni. S amikor meg fog történni, a maga megrendítő egyszerűségében, akkor neki ott kell majd lennie.

S egy szép napon bekövetkezett. A lefogyott, kisápadt, meggyötört arc, a leggyönyörűbb a világon, egy névtelen perc azonosítatlan másodpercében megvonaglott. A régóta lehunyva nyugvó szemhéjak megrebbentek. A férfi pedig ott volt. Ott volt, hogy most végre felugorjon, és a szokottnál kissé erősebben szorítva a nő kezét, fölébe hajoljon. A nő ujjai megmozdultak, mintha tűvel szúrtak volna az ujjbegyébe. S végre lassan a szemek is kinyíltak. A pupillák összezsugorodtak, a szemek fehérje fura rózsaszínű volt, de a tekintet keresett, kutatott, tapogatta a létezést, hogy vajon miféle kellékeket gyűjtött ide köréje, ebben a nem tudni, miféle világban, ahol ő még önmagát sem azonosította. S a férfi boldog volt. Mert már tudott boldog lenni. Mert látta, hogy a nő felébredt, nemcsak a szemét nyitotta ki. A régóta szótlan ajkak próbálták a beszédet, de csak halk, kissé ijesztő hörgés, artikulálatlan zaj szüremlett ki közülük. A férfi finoman rátette szabad kezének mutatóujját az ajkakra, ahogyan szokta, és csitította a nőt, akinek most mindkét szeme sírt némán és forrón. Csitította egy hang nélkül, és a nő végre olyan mozdulatot tett, mintha bólintana. A férfi tudta, hogy most kell megszólalnia. Nem a nővért kell hívnia, még nem. Nem is a lánynak telefonálni, az is várhat. Előtte neki kell mondania valamit. Most kell kimondania azokat a szavakat, amelyekre a nő mindeddig tanítgatta. Tanítgatta türelmesen, reménykedő hittel, kifogyhatatlan, apró megbocsájtásokkal. E szavak mindennél többet jelentenek a pillanatban. A pillanatban, amelyet ő nem engedett el. A szavak ezer jelentéssel bírhattak, de jól tudta, hogy a nő mindet érteni fogja. Közel hajolt hát hozzá és úgy mosolygott, ahogy soha még. A nő hatalmasra kerekedett szemekkel várt. Majd menten behunyta azokat, s a szemhéjak alól forró könnyeket préselt ki, amikor meghallotta a meleg hangot, amint azokkal a bűvös szavakkal szól hozzá: - én vagyok az.

***


VÉGE
2951
Firm76 - 2019. december 11. 07:23:25

Kedves Hajnalka!

Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet, ittlétedet. És szívből örülök, hogy tetszett a mű egésze. Realista művet akartam összehozni, ami saját tapasztalatokból építkezik és mellőzi az unalmas happy end-et. De úgy látszik, még nem tudok kellőképpen kegyetlenül bánni a gyermekeimmel, nem tudok olyan kegyetlen lenni, mint az élet. Még hiszek és remélek; örülök, hogy ez nem rontotta el a művet.

Nagyon köszönöm támogató részvételedet és kedves visszajelzésedet.

Laca SmileRose

6653
pepa24 - 2019. december 10. 21:16:10

Ez egy fantasztikusan jó történet: ahogyan apró epizódokból, félig-meddig összetartó történéselemekből összeáll egy egésszé. Töredezett, akárcsak főhőseinek lelke-élete (remek ez a párhuzam!), és épp olyan felfelé törekvő, építkező jellegű. A végkifejlet pedig tökéletes: ahogyan a két ember megtalálja egymást, és a másikban felleli önmagát is, immár szebbé-jobbá kiegészülve. "Néha... csodálatos embernek lenni". És Olvasónak lenni se rosszabb. Gratulálok az írásművedhez!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.