Török Ábrahám: A garabonciás
- Ezennel én, Első Edvin, Ear’nalin királya, a Négyek gyűrűjének őrzője, Mereor választottja, a birodalom lovagjává ütlek. Sir Eric, állj fel, és fogd ezt a kardot. Legyen ez jelképe mindannak, amit ettől a pillanattól fogva képviselsz.
A trónterem zsúfolásig megtelt a vár előkelő népével, minden szék foglalt volt, és mégis, a szertartás alatt olyan csend honolt a helyiségben, hogy akár egy földre hulló falevél hangja is mennydörgésnek tűnt volna.
Sir Eric felállt, kezébe vette a királya által felkínált fegyvert, és ekkor a csend megszakadt, sok száz kéz kezdett tapsolni, és sok száz torok kiáltozott hangosan. A csata hősét éltették, aki végzett az országot két évtizede fenyegető bég úrral, Uruk Mar'khazarral. A lovag felemelte a fénylő pengét, és elmosolyodott. Mindenki tudta, egy régi álma vált valóra.
- Barátaim! - szólalt meg. - Ne feledkezzünk meg a csata áldozatairól sem, akik a mi életünkért áldozták sajátjukat. Akik meghaltak azért, hogy mi ne éljünk többé félelemben, és akiket soha nem szabad elfelejtenünk! Emlékezzetek Sir Brockra, Sir Aganorra, Sir Elisenre. Mind a barátaink és országunk védelmezői voltak. Egy perc néma csenddel emlékezzünk meg azokról, akik már nem lehetnek itt köztünk.
S a csarnok újra némaságba borult. Sok száz lehajtott fej, sok száz üres tekintet, sok száz könnycsepp emlékezett meg a hatalmas viadalról és a több ezer áldozatról.
A tágas terem kétszárnyú ajtaja hatalmas dörrenéssel kinyílt, és a levegő mintha hirtelen megfagyott volna. Idegen férfi lépett be a trónterembe, tekintete üres volt és hideg. Piros csizmája a bégek csavaros mintázatát hordozta, szürke gyapjúköpenye azonban a keleti népek viseletére emlékeztetett. Nyakában függő láncon hat aprócska aranygyűrű függött.
- Vizet - szólalt meg rekedten. - Vizet kérek.
Senki nem mozdult, mindenki tétován meredt a királyra. Annak arcán látszott, zavarban van, de hamar észbe kapott.
- Sir Eric, kérlek adj vizet ennek a megfáradt vándornak. Hogy hívnak, jó uram?
Az össze-vissza ruhás férfi nem válaszolt. Határozott léptekkel előresietett, és elfogadta az új lovag kezéből az ezüstserleget. Egyetlen húzásra megitta, majd visszaadta Sir Ericnek.
- Még.
Senki nem mert ellenkezni. Első Edvin meg akart szólalni, de nem tudott, mintha az idegen által behozott fagyos levegő lekúszott volna a torkán, és jéggé dermesztette volna tüdejét. Néma csend uralkodott a teremben, egyedül a lovag léptei, és a vándor nyeldeklésének hangja törte meg.
- Még.
Percekig ment ez így, és a férfi már több tucat serleggel megivott, mikor végre elég lett. A türelmesen várakozó Sir Eric végül nem kapta vissza a serleget.
Ezután az idegen mesélni kezdett. Rég elmúlt időkről, csodálatos teremtményekről, varázslókról és tetteikről. Királyokról és hős lovagokról. Történetei vidámak voltak, hangja azonban ugyanolyan hideg és kegyetlen, mint akkor, amikor belépett. Első Edvin tudta, tapsolnia kellene, ujjongania, azonban képtelen volt rávenni magát.
- Köszönjük, hogy mindezt megosztottad velünk - nyögte ki végül. - Fáradtnak tűnsz. Maradj éjszakára a vendégünk.
- Nem - felelte amaz. - Én csak vízért jöttem. Holnap visszajövök.

Másnapra az ország összes forrása kiszáradt.

Este csupán feleannyian gyűltek össze, mint előző nap, tudták, a férfi, aki mesélt nekik, hamarosan megérkezik. S csakugyan, amint Első Edvin leült trónjába, a kétszárnyú faajtó ismét kicsapódott, és a vándor újra besietett. Ezúttal fekete köpenyt viselt, melybe vörös szalaggal mindenféle csavaros, kacskaringós mintát szőttek. A levegő meghűlt, s az urak köpenyükbe burkolózva vacogtak. Még a király maga is remegett kissé.
Sir Eric előlépett, és vízzel teli ezüstserleget nyújtott a vendégnek. Amaz csak ránézett, és fintorogva megszólalt.
- Vizet tegnap ittam. Most tejet kérek.
A lovag és a király félve összenéztek, és Edvin lassan bólintott. Sir Eric elsietett, és nem sokkal később egy korsó tejjel a kezében tért vissza.
- Még - mondta, mikor végzett.
Harminc korsó tejet ivott meg aznap este, majd mesélni kezdett saját útjairól, vendégeskedéseiről, és birodalmakról, amiknek már nincs helyük a világon. Halottakról mesélt, és a háborúkról, amiket ők vívtak hajdanán.
- Köszönjük - nyögte ki a király lassan, bizonytalanul. Szája remegett, szeme kerekre nyílt. Nehezére esett megszólalni.
- Holnap ismét eljövök - jelentette ki a vándor, majd megfordult, és méltóságteljesen kisétált a kétszárnyú ajtón. Léptei még sokáig visszhangzottak a némaságba burkolt teremben.

Másnapra az ország minden tehene elpusztult.

Nyolcan maradtak, akik harmadnap is összegyűltek a trónteremben. A király állati bőrökbe csavarta magát, de még így is vacogott, leghűségesebb lovagjai némán tűrtek, egyedül vaspáncéljuk halk csattogása árulkodott remegésükről.
Az ajtó némán kinyílt, és az idegen belépett. Nem nézett maga mellé, egyenesen előre szegezte tekintetét, Első Edvinre. Ezúttal királyi palástot viselt, és díszes bőrcsizmát.
Mikor megállt, a király és a lovagok némán meredtek rá. Senki nem üdvözölte, senki nem hozott serleget. Némán várták, mire szomjazik aznap.
- Vért.
Senki nem mozdult. A lovagok királyukat figyelték várakozó tekintettel, kezük fényes kardjuk markolatán pihent.
- Vért akarok - szólalt meg újra az idegen, mire Sir Eric előrelépett, és kihúzta fegyverét hüvelyéből.
- Menj innen - suttogta. - Menj innen, vagy végzek veled.
- Vért akarok - vicsorgott az idegen.
Az éles acélpenge úgy vágta a bőrt, mint a vajat, s az új lovag arca eltorzult a fájdalomtól. Tenyeréből hat csepp vér hullott a földre.
- Még.
Első Edvin felállt trónjából.
- Menj innen.
Az idegen elmosolyodott, és Sir Eric tenyerére nézett. Azon egyenes vágás hirdette a kard útját. A vándor fogta a lovag karját, és lassan a szájához emelte.
- Most láttok utoljára - mondta, majd inni kezdett. Senki nem mozdult, csak hallgatták, ahogy lassan, apránként kiszívja a fiatal férfi minden csepp vérét. Sir Eric térdre esett, majd élettelenül eldőlt. Páncélja nagyot csattant a trónterem hűvös padlóján.
Ezután a vándor mesélni kezdett. Első Edvinről, lovagjairól, tetteiről és országáról mesélt. Elődeiről, háborúiról, ellenségeiről. A vérről mesélt, amiből az ország felépítette magát. Mikor befejezte, a trónterem ismét hideg némaságba borult. Első Edvin elkerekedett szemekkel, halálra vált arccal meredt maga elé. Hosszú ideig nem tudott megszólalni.
- Menj el. Menj innen, és ne gyere vissza többet.
A vándor gúnyosan elmosolyodott, sarkon fordult és kisietett a teremből. Léptei még sokáig visszhangzottak a király füleiben.

Következő este a vándor piros csizmája ismét élettel töltötte meg a hideg kastély folyosóit. Elhaladt a mozdulatlanul fekvő őrök mellett, és a trónteremig nem is állt meg, ott pedig a díszes székben ülő, halott férfi elé lépett. Finoman leemelte fejéről az aranykoronát, ami már nem volt nagyobb egy frissen kovácsolt gyűrűnél. Az idegen mosolyogva levette nyakláncát, és ezt is felfűzte a már meglévő hat mellé. Ezután megfordult, és határozott léptekkel, vidáman fütyörészve elhagyta a halott birodalmat, és új várak, új királyok felé vette útját.
 
5811
Boba - 2019. december 28. 22:04:27

Gratulálok

6643
szikra60 - 2019. december 25. 11:04:58

Kedves Ábrahám! Tetszett az írásod. Érdeklődve olvastam, várva a végkifejletet. Gratulálok Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.