Török Ábrahám: Jagannath
Valahol messze, valahol régen, valahol, ahol az idő fogalma elveszíti értelmét, zöldellő liget állt, és benne emberek éltek. Délen az út határolta a helyet, az út, amely idehozta őket. Északon terített asztalok, nyugaton kristálytiszta vizű tó. A tóban pedig a halak királya, egy öreg, szürke harcsa boldogan szemlélte felelőtlenül úszkáló népét, és a ligetet lakó fehér ruhás embereket.
A liget közepén fekete szikla meredt elő a földből, oldalán lépcső vezetett fel egészen a tetejére. Ha bárki hozzáért, keze vérezni kezdett, és felhólyagosodott. Az emberek többsége messziről elkerülte, voltak, akik rá sem mertek nézni.
A szikla mellett fehér ruhás férfiak egy csoportja állt. Egyikük zöld babérkoszorút viselt, és éles, vörös pengéjű kést tartott a kezében. Valamit mondott a többieknek, de azok nem törődtek vele. Mindenki csak állt mereven, és nézett maga elé.
Végül a megkoszorúzott férfi levette saruját és mezítláb kezdett el felmenni a fekete sziklába vájt lépcsőn. Véres lábnyomokat hagyott, és látszott, ahogy arca minden egyes lépéssel eltorzul a fájdalomtól.
A többiek nem követték, csupán ujjbegyeiket egymásnak támasztva tisztelegtek előtte.
Az asztaloknál két kövér férfi ült, és evett. Nem tudták, mit, nem is figyeltek, kezük gépiesen mozgott, amit ért, levett a tálakról, és a nyitott, éhes szájakba tömte.
A tóban sovány nő fürdött. Halak serege vette körül, bőrébe bele-belecsíptek, ő pedig átadta magát a víz selymes sodrásának, és hátára dőlve elfeküdt a felszínen. A tó egészen a halak királya, az öreg, szürke harcsa fészkéig vitte, az pedig komoran nézte, és beljebb húzódott barlangjában.
Este új jövevény érkezett, lakomával és tánccal köszöntötték, ő pedig Daram néven mutatkozott be. Arca mosolygott, lelke megkönnyebbült; régóta kereste már a helyet.
Másnap reggel a fekete szikla mellett ismét fehér köpenyesek sorakoztak fel, és Daramot kérték meg, hogy a legidősebb férfi fejére tegye fel a koszorút. Ezután megragadta a vörös kést, levette saruját és felsétált a sziklára. Véres lábnyomokat hagyott, és látszott, hogy arca minden egyes lépéssel eltorzul a fájdalomtól.
A többiek nem követték, csupán ujjbegyeiket egymáshoz érintve tisztelegtek előtte.
Az asztal mellett két kövér, fehér ruhás férfi evett, nem figyelték, mit, kezük gépiesen mozgott, tömte az ételt az éhes szájakba. A tóban sovány nő fürdött, fehér ruhája a parton hevert, a halak királya pedig beljebb húzódott a barlangjában.
Este a fehér ruhások elszomorodtak, és lemondóan rázták fejüket. Nem volt tánc, nem volt a lakoma.
Másnap reggel ismét Daramon volt a sor, hogy megkoszorúzza a legidősebb nőt. Azután az megfogta a kést, és mezítláb felmászott a sziklára. Véres lábnyomokat hagyott, és látszott, hogy arca minden lépéssel eltorzul a fájdalomtól. A többiek nem követték, csupán ujjbegyeiket egymáshoz érintve tisztelegtek előtte.
Daram elgondolkozott, mi lehet ott fenn, ami miatt minden nap felmegy valaki, de soha senki nem jön le.
A tó vize aznap elsötétült, és az ételekkel megrakott asztalok összeroskadtak.
Másnap reggel Daram fekete ruhában ébredt. Mikor körülnézett, látta, mindenki más fehéret visel. Azok csak lemondóan rázták a fejüket. Odanyújtották neki a koszorút, és ismét a legöregebbhez vezették. Daram a fejére helyezte a fejdíszt, kezébe adta a vörös kést, és némán nézte, ahogy a férfi fellépdel a lépcsőn. A többiek ujjbegyeiket egymáshoz érintve tisztelegtek előtte.
Daram megkérdezte, mi van a szikla tetején, de nem kapott választ. Az emberek már nem mosolyogtak, nem beszéltek, nem ettek és nem úszkáltak a sötét vizű tóban. Mindenki a szikla előtt ült, és lemondóan csóválta a fejét.
Tíz nappal később már csak hárman maradtak. Minden nap a legrégebbi lakón volt a sor, hogy megkoszorúzzák, és kezébe adva a vörös tőrt, útjára engedjék a fekete szikla lépcsőin. A liget már nem úszott fényárban, a halak nagy része elpusztult, és a növények is elfonnyadtak. A szikla fenyegetően magasodott a liget fölé. Daram egész nap körbe-körbe sétált, majd mikor eljött az idő, a szikla elé járult, és a koszorút a sovány nő fejére helyezte. Az nagyot sóhajtott, feje fölé emelte a vörös kést, és mezítláb felsétált a lépcsőn. Ketten maradtak, Daram és egy öreg, kopasz férfi. Nem szóltak egymáshoz, Daram elrévedve nézett maga elé, az öreg pedig mosolygott.
Másnap estére Daram egyedül maradt. Lassan lépdelt a zöld füvön, és nézte a szürke eget, a fonnyadt növényeket, és a fekete vizű tó tetején úszó, dögszagot árasztó halakat.
Mikor a sötétség felszállt, és ismét a sejtelmes szürke ködnek adta át helyét, Daram a fekete szikla elé járult. Ott már készen várta koszorúja, és a fényes, vörös tőr, ami mintha beszélt volna hozzá, hívta, és ő ment. Ujjai gépiesen összezárultak a markolat körül, és mikor levette saruját, érezte, szíve hevesebben dobog.
A fekete vizű tó mélyén az öreg, szürke harcsa, a halak nép nélkül maradt királya mélyebbre húzódott barlangjában.
6653
pepa24 - 2020. január 03. 21:53:52

Érdekes novellát alkottál, ami többféle olvasattal, értelmezéssel is bírhat (szerintem).
Ott van benne a Mindenség Urának torzultsága, a vallási fanatizmus, de a hit kiteljesedése is.
Már csak az a kérdés, Daram vajon a zarándoklata során távozott - vagy úgy, hogy a kerék elé vetette magát...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.