Török Ábrahám: Viharmadár
Mikor először megpillantottalak, úgy éreztem, ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna. Sok évtizede már, hogy nincs társaságom, és mindig is vágytam egy barátra. Sőt, néha már úgy éreztem, beleőrülök a magányba. Persze, sok állatom van, birkáim, kecskéim, azonban tudtam, ez most más. Rettegő szemedet látva rájöttem, te vagy az, akit nekem küldtek. Nem lehettél nagyobb az öklömnél, és ahogy meghallottam a csattanást, rögtön szaladtam ki a házból.
Ott feküdtél te, az ablak alatt a földön, és rémülten csipogtál. Az eső lassan, halkan csepegett, és tudtam, nem szabad magadra hagynom. Betekertelek egy paplanba, és bevittelek a meleg kandallóm fényébe. Egyik szárnyad eltört az ütközéstől, és amilyen zavartan nézelődtél, biztosra vettem, hogy a fejed is nagyot koppant.
Beszélni kezdtem hozzád, meséltem olyan történeteket, amikről már rég elfelejtettem, hogy léteznek. Anyám mesélte még régen őket, de ő már nincs itt. Hárman voltunk, te, én és a vihar. Aznap olyan sok eső leesett, hogy a hordó a ház oldalában teljesen megtelt, és a juhokat nem tudtam kihajtani a mezőre, mert ott is egy kisebb tó fogadott. De láttam rajtad, hogy te örülsz, boldog vagy, mert megmentettelek, és befogadtalak házamba. Szárnyadat bekötöttem, sebeidet elláttam, és megetettelek magokkal, morzsával. A hordóból mertem a vizet, és te úgy ittál, mintha évekig szomjaztál volna előtte.
Eltelt egy hét, és az eső még mindig esett. Már megismerted a házamat, tudtad, hol találod az ételt és a vizet. Két apró lábadon ugrálva változtattad a helyed, én pedig egész nap csak meséltem, és eshetett bármilyen sok eső odakinn, itt bent mégis oly meleg volt, mint még soha.
A vihar nem akart múlni, sőt, egyre erősödött. Egy hónap elteltével még mindig nem jött elő a Nap, hogy fényével erősítse növényeimet. Juhaim lassan éhen pusztultak, kecskéim elszöktek.
Csak te maradtál nekem. Te, és a vihar. Szárnyad meggyógyult, és gyors növésnek indultál. Lábad megerősödött, csőröd hegyesre és kampósra nőtt. Vörös tollaid csak úgy ragyogtak a cikázó villámok fényében, és merem hinni, hogy mindez az én meséimnek is köszönhető. Ezután mindig, amikor sétálni indultam, velem jöttél, elkísértél utamon. Magasan szálltál az egekben, nem törődve a szürke, baljós árnyékokkal, és a gyilkos villámokkal. Bátran próbálgattad magad, én pedig nem egyszer aggódva néztem, ahogy egyik viharfelhőből a másikba suhansz.
Segíteni próbálam neked, betakargattalak, megszárítottam nedves, ragacsos tollaidat, és te nem voltál hálátlan. Sokszor hoztál nekem friss húst - mókusokat, más madarakat - és megmentetted az életemet.
Egyszer annyira elmerültem látványodban a messzi égbolton, hogy nem vettem észre a közelgő veszélyt. Fekete bundás szörnyeteg lapult a bokrok között, és agyarát vicsorította rám. Hangját azonban elnyomta a szél zúgása.
Egyik pillanatról a másikra hirtelen a földre kerültem, mellkasomban szúró fájdalmat éreztem. Vállamat tépte, marcangolta a fenevad, és én kiáltottam. Két kezemmel próbáltam védekezni, de sikertelenül, és saját vérem ízét éreztem a számban. Karjaim erőtlenül lehanyatlottak, és úgy féltem, mint még soha.
És akkor meghallottam éles rikoltásodat, olyan éles volt, mint soha előtte, és a fenevad egy pillanatra abbahagyta bőröm szaggatását. Felnézett, és szembetalálta magát veled. Éles karmaid és hegyes csőröd támadásba lendült, és egy pillanattal később már a levegőben voltatok mindketten. Repültél, kétméteres szárnyaid sebesen csapkodtak, azonban a fekete démon nem engedett. Hárman voltatok ott fenn, olyan magasan, ahol senki élő ember nem járt még. A szörnyeteg, te és a vihar.
A világ egy pillanatra elfehéredett, majd ismét csattanást hallottam, és éreztem, ahogy megremeg a föld. Lassan, bizonytalan léptekkel elindultam feléd, és mikor megláttalak, sírva fakadtam.
A fenevad kicsavarodott tagokkal, letépett fejjel hevert melletted, azonban te is megszenvedted a küzdelmet. Tollaid megtépázva, szárnyad cafatokra szaggatva feküdt a földön, és szemedben ugyanazt a rémületet láttam, mint mikor először megpillantottalak.
Aznap éjjel nem mentünk haza. Ott feküdtünk a fűben, körülöttünk a biztonságot nyújtó köd. Egészen reggelig meséltem. Újra elmondtam kedvenc történeteidet, és láttam szemedben, hogy megnyugodtál, és rájöttél: otthon vagy.
Amikor hidegebb lett az idő, saját köpenyemmel takartalak be, és én fáztam helyetted. Amikor megéheztél, engedtem, hogy lenyalogasd a véremet sebesült karomról. Amikor megszomjaztál, kalapomba gyűjtöttem az esővizet neked. Nem mozdultam mellőled, tudtam, nem szabad. Nem hagyhatlak cserben.
Reggelre elaludtál, és az eső elállt, és a köd is felszállt. Nem dörgött az ég, nem cikáztak villámok a fejem fölött. Kisütött a Nap. Ragyogó idő volt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.