Winczheim Tibor: REGGELI A SEREGBEN
A tábortüzet fél tucat katonaviselt férfi ülte körül. Hat ember, aki annak idején együtt koptatták a középiskolai padokat, fél tucat ember, kiknek szinte mindegyike máshol töltötte le a két éves katonai szolgálatukat…
Sistergett a szalonna, csöpögött a kellemes füstölt ízű zsírja, a vastagra vágott puha fehér kenyérre, mely úgy szívta magába, mint szivacs a vizet… Ki mit szeretett, azt evett hozzá: paradicsomot, kovászos uborkát, zöldpaprikát, vagy újhagymát…
– Gyerekek! A szalonna nekem mindig a katonaságra emlékeztet! – merengett el Zsolti.
– Mi volt abban annyira emlékezetes? Nekem álmomba se jöjjön elő! – mondta mérgesen Béla.
– Mi van skacok ezzel a szalonnával? – csatlakozott a dumapartihoz István.
– Nekem azért emlékezetes – merengett továbbra is Zsolt –, mert – bár parasztgyerek vagyok, és imádom –, minket nem kényeztettek el vele. Ha nagy ritkán kaptunk, akkor felvittük a javítóműhelybe, s ott a gázhegesztő lángja segítségével sütöttük ki! Nem tudom, ki hogy van vele, de ugye, ha valamiből keveset, vagy semmit sem kap az ember, mindig arra vágyik. Hát, gyermekeim, én a két év leforgása alatt egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor kaptunk szalonnát. Igazából nem is értem: valóban annyira drága volt, hogy spórolni kellett vele? Azt még megértettem volna, ha a bélszínnel, vagy az osztrigával tették volna ezt, na de a disznó egyik legolcsóbb „alkatrészével?”…
– A vicc az egészben az – robbant a beszélgetésbe Matyesz, aki Zsolttal együtt volt Nagykanizsán –, hogy nálunk, a hadosztálynál volt egy marha nagy sertéstelep, vagy 200 disznóval. Tehát, mi megtermeltük a saját hússzükségletünket, ezért sem értem, mi a túrónak spóroltak ezzel a hülye szalonnával? – s míg mérgesen hadonászott nyársával, forró zsírja rácsöppent Tomira.
– Vigyázzál már, összeégeted a karomat!
– Jaj, bocsi! Fájdalomdíjként hozok neked egy bögre teát. „Honvédségit!”
– Na, elmész ám a francba! Ennél vacakabb itallal nem tudsz szolgálni? Inkább dobj ide egy doboz sört!
– Mi van? Ki halt meg? – értetlenkedett Béla. Mi van a teával?
– Mindjárt mondom, de mi volt nálatok a szalonnával? Miért ne jöjjön álmodba se elő?
– Azért, mert másokkal ellentétben, nálunk szinte minden nap ez volt, a fenébe kívántam a reggeliket! Nem igaz, hogy nem tudtak volna gyakrabban adni valami mást, még a párizsival is inkább kibékültem volna, de azt sem nagyon adtak! Gondoljátok csak el: a két év az, több mint 720 nap, amiből legalább háromszázszor nyomatták azt a rohadt szalonnát! Már a könyökömön jött ki! Nem tűnt fel nektek, hogy én egyedül nem szalonnát, hanem kolbászt tűztem a nyársamra? Ha tudtam volna Matyikám, hogy te meg ácsingóztál ezután, a szar után, bizonyisten elküldtem volna neked a heti adagomat postán! De mi van azzal a teával, Mátyás honvéd?
– Jaj, hát az kész cirkusz volt minden reggel! Képzeljétek el, hogy a tea olyan forró volt, mint ahogy az üstökből leereztették, gyakorlatilag kilencven és száztíz Celsius fok között. Ezzel szemben a felvágottakon még csillogott a jég…
– Milyen jég elvtársak? – húzta fel a homlokát István, aki parancsnoki írnokként nem sok rossz élménnyel tarsolyában szerelt le. – Jegelték a virslit?
– Meg minden egyebeket! – mérgelődött Matyi. – Képzeljétek el a rúd felvágottakat, melyeket – biztos, ami biztos alapon –, beszállításukkor egyszerűen lefagyasztottak, aztán, a kiosztásuk előtti este kivettek a mélyhűtőből. Reggelig úgy-ahogy, kiolvadtak, de belül mindig maradt egy masszív jég-mag. A szívatás az volt, hogy a szalonnát is lefagyasztották. Hogy miért, senki sem értette! Le is volt sózva, meg is volt füstölve, tehát teljesen értelmetlennek tűnt, ez a túlbiztosítás. Nos, fel volt dobva a labda: a tea tűzforró, a husi szó szerint jéghideg, na ezt kellett tíz perc alatt belapátolni! „Nem volt semmi!”, az biztos, már csak azért sem, mert a fogaknak egy mindennapi tortúra volt!
– Most ez komoly srácok, vagy csak sajnáltatjátok magatokat egy csipetnyit? – ez megint István, „a tudatlan” kérdezte.
– Á, dehogy! El ne hidd! – kapta fel a vizet Matyesz. Külön brigád fújta a teát, hogy időbe le tudjuk nyelni, miközben egy másik brigád hajszárítóval melegítette a felvágottakat, nehogy megfájduljon a kis torkicánk! Gondolod, hogy bárkit is érdekelt, hogy oldjuk meg ezt a problémát? Ha valaki nem tudta magába tömni/gyűrni/lapátolni a reggeli kaját, húzhatott ki az ebédlőből, és délig koplalt! Ez volt Pistikém!
– Hát, ahogy így mondod, én hiszek neked, de most már csak azt ne mond, hogy a két év alatt nem találtátok meg ennek az ellenszerét?!
– Jaj, barátom! Nem voltunk mi sohasem elveszett emberek! Az első nap még azt hittük, kapunk öt, vagy tíz perc haladékot, hogy emberi módon tudjunk étkezni, de amikor megtapasztaltuk, hogy tíz perc elteltével kihajtottak minket, mint disznókat az ólból, akkor elgondolkodtunk a jövőnkről… „Soha többé éhezés!”– felkiáltással a következő nap a felvágottunkat egyszerűen belelógattuk a teánkba. Ezzel a tea lehűlt, a husi meg felmelegedett. Kábé öt percig lóbáltuk a felvágottakat, amíg az ehetővé, az italunk pedig ihatóvá vált. A tíz perc szorosan ugyan, de éppen elég volt!
– És most ez volt az a nagy tragédia? – kérdezte Pityu.
– Nem! A tragédia ott kezdődött, hogy a felvágottak beáztatása után a tea tetején úszott a zsír! Ha pedig fagyos szalonnát melegítettünk fel, akkor nemcsak zsíros, hanem sós is lett az italunk! Nem véletlenül ajánlgattam a „honvédségi teát”– nevetett Matyi.
– Skacok! Ha a honvédségi reggeliről van szó, lenne egy rövid történetem, mivel én a kiskunhalasi kaszárnyában szolgáltam a konyhán – csatlakozott a beszélgetéshez az eddig hallgató Ottó.
– Te? Nincs is szakács képesítésed! – lepődött meg Zsolt.
– És? A honvédségnél ez nem volt előírás! Aki meg tudta különböztetni a mákos tésztát a paradicsomlevestől, az már szakembernek számított! Mint például én is. Tulajdonképpen, ha volt valakinek egy sima érettségije, abból kinézték, hogy kevés segítséggel meg tud főzni egy gulyáslevest, vagy egy pörköltöt. Vagy például egy teát…
– Már te is ezzel a hülye teával jössz? Igaz is: ti is olyan rohadt forrón adtátok ki, mint Zsoltiéknál?
– Na, figyelj, kispofám: Minket, konyhásokat hajnal négykor keltettek, s hatig mindennel el kellett készülnünk: nemcsak a forró teával, és a jegesen felszeletelt különböző felvágottakkal, de több mázsa kenyeret is fel kellett szeletelnünk, és kosárkákba berakni! Kapkodtunk is rendesen! Kinek volt ideje, és lehetősége hűteni a teát… Mivel? Hideg vízzel? Vagy jégkockákkal? Na látod! De hadd mondjam már el a teás történetemet! – emelte fel a hangját Ottó.
– Halljuk! Halljuk! – hülyéskedett Pista.
– Nos, egyik reggel feldobtam az 500 literes üstbe a teavizet, s mikor felforrt, beledobtam a teafüvet. Bementem a raktárba a citromléért, de egy csöppet sem találtam. De citrompótlónk sem volt… Mondom a közben beérkezett zászlós elvtársnak, mi a helyzet, az meg a fejéhez kap, mondván: tudta, hogy valamit elfelejtett, csak azt nem tudta mit? Hát, kiderült, a rendelést felejtette el leadni az irodába. No, mi legyen akkor? – kérdeztem én. Ő meg visszakérdezett: – Mi lesz ebédre? Mondom neki: Savanyú tojásleves, valamint babfőzelék fasírttal. Felcsillant a szeme, azt mondja: – Akkor meg vagyunk mentve, hiszen, van ecetünk! Ez is, az is savanyú, a probléma meg van oldva! – és marhára örült magának.
– Ez kész vicc! – nevette el magát István.
– Nem, ez még nem vicc! Rákérdeztem: – a raktáron lévő háromtálcányi tojás elég lesz 100 liternyi leveshez? Ekkor megint a fejéhez kapott: – A rohadt életbe! Tudtam, hogy nemcsak az ecet van kifogyóba! Most mit tegyünk? Nem mehetek ki a közértbe egy kartonnyi tojást venni! Sem pénzem, sem felhatalmazásom nincs erre, de nem is nagyon erőltetném, hogy a felső vezetés megtudja, milyen hülye vagyok! Nos, a tojás, ha nagyon szűken is, de elég lesz! – mondta fellélegezve, de a következő kérdésem után lefagyott a mosoly a szájáról: – És a fasírtot mi fogja összetartani? Na, ekkor kapott csak a fejéhez, és szinte félve kérdezte: – Van valami jó ötleted?
– Hát, nem egyszerű, de minden megoldható: legyen a fasírt helyett kolbász, tehát a holnapi reggeli. – És mit adunk reggelre? Ha a déllelőtt folyamán megjön a tojás szállítmány, nem lesz probléma, adunk majd mindenkinek két darab kemény tojást!
– Hát, ez már tényleg vicc! – adott véleményének hangot Pista.
– Nem, Pistikém, ez még mindig nem az!
– Viccelsz? Ezt már szerintem nem lehet überelni! – replikázott ő.
– Akkor figyelj! Mivel a savanyú leves ecete elfogyott a teába, a délelőtt meghozott citromlével savanyítottuk meg a babfőzeléket.
– No, ez már igazából vicces volt, nem? – szólalt meg megint István.
– Nem kisbarátom! A legnagyobb vicc április negyedikén volt: ha hiszitek, ha nem, kitüntetést kapott! Rendben, muszáj volt ezen a volt nemzeti ünnepünkön néhány embert előléptetni, kitüntetni, de hogy éppen őt? Valószínűleg, éppen rajta volt a sor, de pontosan miért is kapta a kitüntetést? AZ ÉLELMEZÉS TERÜLETÉN VÉGZETT FOLYAMATOS, ÉS KIMAGASLÓ MINŐSÉGI MUNKÁÉRT! Na, gyerekek, ez viszont nem is vicc, hanem már kész röhej!

Winczheim Tibor novellás kötetei megrendelhetők a szerzőnél:
WINCZHEIM TIBOR profilja a Holnap Magazinon és elérhetősége:
WINCZHEIM TIBOR

E-könyv formátumban 490.-ft-os áron megvásárolhatóak a Holnap Magazin web áruházában:
http://webaruhaz.holnapmagazin.hu/index.php?route=product/category&path=73&page=2
5396
Kitti - 2020. január 20. 02:44:16

A korszak jellemzőjét írtad meg, a katonasorssal együtt. Tetszett.

2603
orkutya - 2020. január 19. 21:23:18

Kövesd továbbra is írásaimat kedves Rita, nem fogod megbánni! Szeretettel: Tibor Cool

6542
ritatothne - 2020. január 19. 17:12:54

Kedves Tibor!

Szellemes írásod örömmel olvastam.

Szeretettel: RitaIn Love

2603
orkutya - 2020. január 18. 13:51:14

Köszönöm Éva, h. olvastál, legen szép napod! Tibor Cool

6643
szikra60 - 2020. január 17. 13:01:26

Kedves Tibor! Jót derültem vicces írásodon! Hja! A kitüntetésekhez nem feltétlenül szükséges a kiemelkedő munka! Ez mindig így volt és így is lesz.... Üdvözlettel Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.