Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Szántó László: Pillanat: Ötödik történet (2020. április)
Minden utazásnak van legalább egy titkos célja, melyről az utazó maga mit sem sejt. Amikor átlépünk valaminek a határán, mintha minden pillanat szétválna: szomorkodunk a hátrahagyott dolgokon, mégis izgatottan várjuk, milyen újdonságok várnak ránk. Mert a nagy metamorfózisok is kis forrásokból erednek, amikor megtorpanunk és megkérdezzük, kik is vagyunk valójában. Ahhoz, hogy a dolgaink azonnal megváltozzanak, nem kell feltétlenül igazítani rajtuk, csak másként kell nézni a tükröt. Nem kell ehhez semmi hókuszpókusz, csak annyi, hogy másképp essen a fény a felületre, és láthatóvá váljék az írás. Egyszer csak előttünk van, és alig hisszük el, hogy eddig nem vettük észre.

A fiú kezében megdermed a fésű, váratlanul kedvese tűnik fel a tükörben. Szembenéz vele. Emlékeket idéz: mindig szerette, ha beleláthatott a lány szemébe, ha beletemethette kobakját a kibontott, selymes hajába. Szerette lehelgetni az aranyszálakat, csókolgatni a pírt az arcbőrén, miközben a lenfürtök arcát simogatták. Néha lehunyta a szemét, akkor úgy vélte, mintha az egész élete arra a szemvillanásra nehezedne, ám az mégis roppant könnyű volt, mint a napfényben megcsillanó szőke tincsek, melyek körülfonták, és egészen a szívéig hatoltak. Úgy érezte, szédítő tengerben úszik, majd partot ér a boldogság szigetén. Habzsolta a hatalmas rengeteget, mert a zöldellő fák, bokrok is mind hajszálak. És azok a távolból idecsillanó patakok is, a napból szétáradó sugarak is, és ezek után ő már nem is kereste a kivezető utat az erdőből, inkább végigfeküdt a fák alatti homokba, és betakarta magát a kábító illatú, selymes frizurával, miközben a lány lelkéből hihetetlen melegség áradt felé. Szavak és képek kúsztak elé. Szavak és képek, melyek sorban pukkantak ki, akár egy mámoros zenés estén a színes lufik.
A fantomlány ajka hirtelen nyílik:
– Leginkább a művészek tudják, hogy a kezdetek kezdetén dől el minden. Ezért koncentrálnak már az elején is oly mélyen, ezért keresik magukban a nyugodt és pozitív erőt – amit én Gondviselésnek nevezek –, ami hangulatot és ihletet ad minden napra, mely energia még az álmaikra is nagy hatással van, nélküle semmire sem jutnának. Hát soha ne várd, hogy magától megjön majd a kedved. Fel kell idézned az elmúlt idők örömeit, mert az ad tápot a nehezebb jövőre.
– Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amikor ugrani kell. Le az égből! Mert csak zuhanás közben tudhatjuk meg, hogy képesek vagyunk-e repülni – feleli a fiú.
– Ahogy egy filmbéli szerelmes ifjú lángoló szenvedélyétől vezérelve, hátra sem pillantva, ledobva minden nyűgét, meztelenül siet vágyakozó párja karjai közé a tengerparton, mi is mint ócska göncöket hagyjuk magunk mögött a hiúságot, az önteltséget, a becsvágyat, mely mind-mind kolonc, amikor verdeső szárnyainkat lefogva valósággal beprésel a föld mocskába, és életünket ősi romvárosok vértelen vitrinjévé teszi.
– Melynek kulcsa azért még a mi kezünkben van. Hiszen minden érintés nyomot hagy maga után. Minden és mindenki, akihez hozzáérünk, valami módon hullámzik, mint a te tengered, és meglepetésként ér minket. Ezen gyönyörű mozzanatok ára, hogy mindannyian elveszítünk egy apró darabkát az életünkből, akaratlanul is feláldozzuk szívünk parányi részét.
– Ahhoz, hogy teljesen megváltozzunk, talán fel kellene szabadítani magunkat a kötöttségek alól, hogy újra a helyes útra lépjünk.
– Az egymástól való állandó távollét örök szerelmeseket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első simogatások, az legelső ismerkedés heves pillanatát – sóhajtja a fiú.
– Alig várom már a fényes estét, bár óva intelek: ugyanis az, ami gyanúsan nagy tűzzel lobban fel, ugyanolyan hamar óhatatlanul ugyanannak a tűznek a martalékává válik. A tűztől pedig félek. Megégetni magamat, fájdalmat érezni, sebeket szerezni én sem szeretek. Úgyhogy mihelyt véget ér a kezdeti illúzió és varázs, elül a lobogó tűz, az utolsó lángnyelv is lelohad, és a mélyben lassan újra csillan a hű parázs – ábrándozik a tükörkép.
– Lehetne szerelem... száz is, ezer is – suttogja az ifjú. – Bármennyi. Forrón sugárzó, perzselő, lebilincselő, magával ragadó. Lehetne fájó, felkavaró, szenvedélyes vagy éppen nyugodt. Lehetne bármilyen. Lehetne akár szerelem. De már nem lehet. Már nincs szerelem, nincs lángolás. Már Te vagy. Csak Te. A mindennél is több, a mindennél is szebb. A fájdalmas, az egyetlen, a felkavaró. A mélység és a magasság, a vihar és a csend, a múlékony és az örök. A Minden.
– A szeretet, akár egy dobókocka, nem meditál, nem mérlegel, nem alkuszik, csak ad és elvesz. Olykor el kell vetni, a pettyeid számát pedig meg kell osztanod valakivel. Feszülten figyeled az bársonyon puhán összekoccanó darabokat: ha keveset dobsz, lelomboz, ha sokat, az égig emel. Várod hát a sorscsapást, vagy a mennybemenetelt. Még ha a jó szerencse is ott virít az oldalain, mégsem lehet azonnal a Tiéd, mindig újat és újat kell hajítani, hogy láthass mindent. Vállalj felelősséget magadért, és az leszel, aki szeretnél!
– Szerintem, az a kivételes másodperc, amikor igazán szeretünk, az az életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi boldogtalan balsors. Színtiszta őrület. Teli páni félelemmel és vággyal teli szomjúsággal.
– Az idő, akár egy patak kristályvize a kézből, kifolyhat az ember lelkéből. Ám az idő szorításában a patak kövei is felolvadnak egyszer, amikor egyetlen vízcseppel eggyé válnak – leheli a lány.

A fiú szeme elhomályosul, a fésű a padlóra hull. Azt gyanítja, csak a tükör párásodott be. Eltűnt a bűbáj, elfolyt a képzelet. Mostantól csak a lány jó időben elejtett mondataiba kapaszkodhat, mint utolsó szalmaszálba. Mondatokba, melyek talán soha nem jelentenek majd semmit. Rejtett érzések, melyek ma szívbemarkolóak, a jövőben esetleg már idegenül hatnak, melyeket lehazudunk, megtagadunk. Mintha nem is velünk történtek volna, nem is tartozunk értük számadással. Fura, hogy olykor miképp módosítjuk az emlékeinket, csak hogy ne kelljen szembenéznünk, beismernünk, ne kelljen változnunk, éreznünk. Inkább remegő kézzel letakarjuk a tükröt, hátat fordítunk és közönyösen elsétálunk. Beszennyezve a múlt, az emlékek, a csókok, a könnyek... Mi maradt hát?
A fiú érzi, hatalmas ára lehet még a legrövidebb percnek is, hogy az éjféli ima végén ne a vér csepegjen, hanem a holdvilág izzon a templom tetején a kereszten. Micsoda egy pillanat lesz… örökkévaló!
6542
ritatothne - 2020. április 05. 18:35:31

"amikor igazán szeretünk, az az életünk egyetlen valóságos pillanata."

Szeretettel: Rita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.