Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Nagy Noémi: Napsugár (2020. május)
Egy ködös és hűvös hajnalon a város egyik bérházából fiatal nő lépett ki az utcára. Rémülten körbenézett és miután egy árva lelket sem látott, szorosan a fal mellé húzódva, sietve elindult. Kabátja alatt rejtegetett valamit, egyik karjával szorosan átölelte. Időnként lopva rápillantott, miközben ahogy csak tudta szedte lábait. A lámpák fénye halványan megvilágította az utcát. E környék nem arról volt híres, hogy hajnalok hajnalán, bárki is egyedül útnak indulhatna. Most azonban sehol egy teremtett lélek. De vajon hová tart ez az ifjú hölgy? A vele korabeliek ilyenkor mennek haza az éjszakai bulizásból. Korát tekintve köztük lenne a helye. Ő azonban nem járt szórakozni. Lelke zaklatott volt, szíve összetört. Olyan magányos volt, mint a pusztába kiáltott szó.
Miközben egyre jobban szaporázta lépteit, édesanyjára gondolt, aki több mint öt éve örök álmát alussza. Mióta elment, minden megváltozott. Édesapja rövid időn belül új asszonyt hozott a házhoz. A biztonságot és melegséget nyújtó otthon hirtelen rideg és idegen lett számára. Boldogtalan volt. Végleg menekülni akart a családi fészekből, de nem volt hová. Majd hírtelen úgy tűnt, hogy van kiút. Alig múlt 19 éves, épp túl az érettségin, amikor belebotlott egy harminc éves férfiba. Fiatal volt még, fülig szerelmes, tele reményekkel és túl naiv ahhoz, hogy elhiggye minden szavát. Ám a vak szerelem nem tartott tovább egy évnél. A férfi amilyen gyorsan befogadta otthonába, olyan gyorsan útnak is eresztette, cserbenhagyva őt. Álmai végleg szertefoszlottak. Az elmúlt néhány hónap élete legkilátástalanabb időszaka volt. Gyermeki lelke végleg összetört. Hírtelen gondterhelt felnőtté vált.
Ólomnehéz lábai csak vitték előre, miközben kiért a körútra. Az egyik kis utcát elhagyva a térhez ért, ahonnan már látszott az óriásinak tűnő épület, ahová tartott. A park közepén lévő templom mellett megállt, majd keresztet vetett. Aztán remegő lábakkal tovább indult. Már csak néhány lépést kellett megtennie, hogy megérkezzen a kórház kapujához. Az utcán síri csend volt, a környéken mindenki édes álmát aludta.
Megfogta a kapu jéghideg kilincsét és egyre szorosabban ölelte magához "kicsiny" csomagját, mely halk nyöszörgéssel jelezte: - Anya, ez fáj! Ránézett gyermekére. Könnybe lábadtak szemei, lelkét a fájdalom gyötörte. Halkan lenyomta a kilincset, majd elengedte. Elbizonytalanodott. Legszívesebben hátat fordított volna az óriási falaknak, végleg maga mögött hagyva. De nem tehette, nem volt más választása. Nem tudná felnevelni kislányát. Újra erőt gyűjtött, még szorosabban magához ölelte újszülött gyermekét, majd bátortalanul benyitott a hatalmas szörnyetegnek tűnő ajtón, mely vészjósló nyikorgásba kezdett. Kapucniját gyorsan a fejébe húzta, és amennyire csak tudta eltakarta arcát. Az előtér üres volt. A hófehér falak ijesztően magasodtak körülötte. A portás kabinja a lépcsőfeljárón túl volt. Az inkubátor rögtön az ajtó mögötti sarokban húzódott meg. Épp olyan picinek tűnt, mint gyermeke, akit kabátja alatt rejtegetett, és aki mit sem sejtve, békésen szunyókált. A lány szíve egyre hevesebben dobogott. Óvatosan kigombolta kabátját, még egyszer utoljára magához ölelte kislányát, megsimogatta buksiját és megcsókolta hideg arcocskáját. Aztán egy gyors mozdulattal - itt már nem gondolkodhatott - beletette gyermekét az inkubátorba. Mellé helyezett egy plüss mackót is, melybe gondosan belehímezte a kislány nevét és egy szívecskét. Majd sietve távozott. A kórház ajtaja bezárult mögötte.
Nem nézett - nem nézhetett - vissza, csak menekült, mint riadt vad az erdőben. Torkát a sírás marcangolta. Csendben sírt, majd hírtelen hangos zokogásba kezdett. Úgy érezte kitéptek egy darabot a szívéből. Csak a kicsire tudott gondolni, aki néhány napig bearanyozta életét, és arra, hogy a babának így lesz a legjobb. Rohant, ameddig a lábai bírták, majd a kimerültségtől lerogyott egy padra és könnyes szemmel elaludt.
Reggel egy öreg bácsi telepedett le mellé. Régi rádiójának recsegős hangja ébresztette, melyben épp a reggeli híreket mondták: - A Schöpf-Merei anyakórház inkubátorában egy csecsemőt találtak. Súlya 3270 gramm, haja és szeme színe barna. A baba egészséges. Az ápolónők a kislány mellé helyezett mackóra írt név alapján Napsugárnak nevezték el. Ekkor a rádió elhallgatott. Az idős férfi próbált újra lelket lehelni belé, de mivel nem sikerült, mormogott valamit, aztán a kukába dobta és elballagott.
A közeli Duna parton megcsillant a felkelő nap első sugara. Az utca hamarosan a járókelők zsivajától lett hangos. Egy újabb nap indult.
6913
Levendula - 2020. május 02. 20:33:11

Kedves Rózsa!

Nagyon köszönöm! Örülök hogy tetszett és hogy megajándékozhattalak vele.

NoémiHeartRose

6482
rozsa koncz - 2020. május 02. 20:26:47

Nagyon tetszik novellád, szeretettel olvastam. Miközben arra gondoltam, hogy remek írás!
Gratulálok RózsaHeartRose

6913
Levendula - 2020. május 02. 19:47:51

Köszönöm! Smile

6901
n13 - 2020. május 02. 12:08:27

Szép írás, nagyon tetszett! Smile

6913
Levendula - 2020. május 01. 16:53:17

Köszönöm kedvességeteket. Annyira jó hogy megírjátok véleményeteket. Örölök neki. Bármi legyen is az akár építő kritika vagy ötlet, tanács stb. Tényleg nagyon örülök hogy itt lehetek köztetek. HeartRose Köszönöm.

6452
Szaipne Kiss Maria - 2020. május 01. 16:40:58

Öreg szemeimbe könnyeket csaltál. Nagyon szépen fogalmazott,
fájdalmas történet. Én úgy érzem, ezt a fiatal anyát egy életen
át elkíséri ennek a napnak fájó emléke.
Üdvözöllek itt az oldalon.
MáriaHeartRoseHeart

6542
ritatothne - 2020. május 01. 16:31:37

Nagyon szép írás volt, érdeklődéssel olvastam. Rendkivül jó ötlet az inkubátor. Sokkal tisztességesebb beletenni a babát, mint megölni.

Szeretettel: RitaRose

6913
Levendula - 2020. május 01. 16:28:24

Nagyon köszönöm hogy megosztottad velem véleményedet és hogy tetszett. Örülök hogy itt lehetek köztetek. Smile

5396
Kitti - 2020. május 01. 16:21:13

Egy nő igazi tragédiája, ha újszülöttjét képtelen rajta kívül álló okok miatt nevelni. Ha ezt a tényt felismerve mégis életet ad neki, hát igazi hős, aki jól tud szeretni minden helyzetben, hiszen a lehető legjobban gondoskodott a piciről. Hogy neki új nap indul, avagy a tegnapból óhajt még sokáig merítkezni, nem tudható, de a novella azt sugallja, hogy az élet nem áll meg...
Tetszett a novellád, gratulálok és érezd jól magad köztünk! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.