Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Balázs Blandina: A boncasztal túloldalán
A halál lassan a mindennapjaim részévé vált. Ha találkoztunk, régi barátként üdvözöltem, ő pedig kedvesen megsimogatta az arcomat, mintha csak azt mondta
volna: örülök, hogy látlak, ma is csodásan nézel ki. Tíz éve dolgoztam már a patológián.
Aznap délután a kedvenc báromban ücsörögtem a régi barátaimmal. Huszonéves korunk óta ismertük egymást, szinte együtt nőttünk fel. Egyetemistaként én is dolgoztam itt pár hónapot, hogy tudjam fizetni a tandíjat. Azóta persze a személyzet lecserélődött, és a vendégkört is fiatalabbak alkották, de időnként mi is
vissza-vissza tértünk oda, ahol a közös történetünk elkezdődött. A férjem még dolgozott, de megígérte, hogy munka után csatlakozik majd.
Megcsörrent a telefonom, én pedig szabadkozva kiszaladtam, hogy felvegyem. A szám nem volt ugyan ismerős, de cseppet sem lepett meg, bizonyára a
rendőrségtől kerestek egy esethez. Bár szerettem a munkámat, ma a legkevésbé sem vágytam rá. Olyan ritkán jutott csak pihenő ebben a pokolbéli küzdelemben!
Odakinn már csillagok pettyezték az eget, és mintha egy hullócsillagot is láttam volna.Vidéken azt tartják, hogy minden embernek van egy csillaga. Ennyi év után én már nem tudtam hinni a képtelen babonáknak.
-Halló.
-Jó estét kívánok! Elnézést a zavarásért. A 4. számú klinikáról telefonálok. Felkavaró lesz, amit mondani fogok, ugyanis egy autóbaleset áldozatát kellene azonosítani. Ön volt megadva, mint legközelebbi hozzátartozó.
Szívem mélyrepülésbe kezdett, mintha nem is dobogott volna tovább. Csak két ember állt ennyire közel hozzám: a férjem, és a legjobb barátom, akit szinte bátyámként szerettem. Ironikus, hogy őt is ebben a bárban ismertem meg még sok-sok évvel ezelőtt.
-Megmondaná az áldozat nevét, kérem? -a hangomon legalább nem hallatszott az a kétségbeesés, amit abban a pillanatban éreztem.
-V. Attila. Holnap reggel be tudna esetleg fáradni azonosítani? A további teendőkről is akkor tájékoztatnánk. -szóval nem a férjem.
-Nem lehetne esetleg most?
-Hölgyem, megértem a feldúltságát, de be kell tartanunk a szakmai protokollt.
Hát persze, az előírások! Hogy is felejthetném el, jómagam is kismilliószor csináltam már. Visszásnak tetszett az egész, a szívem éppen széthasadni készült, miközben a nyugalom és józanság álcáját erőltettem magamra, mintegy munkaruhát.
-Reggel 7 óra megfelelne Önöknek?
-Természetesen. Elnézést a zavarásért, és kérem fogadja őszinte részvétemet.
Őszinte részvétem, hát persze.
Nem volt már kedvem tovább maradni a bárban, sőt sehol sem. Haza akartam menni, átölelni a férjemet, és álomba sírni magam. Elköszöntem halkan a többiektől,
fáradtságra hivatkozva, és egy taxi felé vettem az irányt. Hazaérve azonban mégsem jöttek könnyek a szememre. Egyre csak a plafont bámultam, majd olvastam, aztán kimentem a kertbe, a csillagokat néztem. Már nem láttam több hullócsillagot.
Nem tudom, mikor szundíthattam el, de az ágyamban ébredtem. A férjem hazaért valamikor éjszaka, és behozott. Igazán kedves tőle, egy áldás ez az ember.
Gépiesen zuhanyoztam, öltöztem fel, és végig valami megmagyarázhatatlan ürességet éreztem. Nem értettem az okát, életem során végig elkerült ez az érzés. A halál ott állt mellettem, és ismét megsimogatta az arcomat, emlékeztetett rá, hogy ő az egyetlen olyan társam, aki örökké velem marad majd. Aztán egyszerre tódult az agyamba az előző este összes emlékképe, én pedig még mindig képtelen voltam akár egy csepp könnyet is ejteni.
A klinikára érve csend fogadott. Ismerősként köszöntött a fertőtlenítő átható szaga, a kongó léptek a padlón, a sejtelmes homály. Agyam hátsó zugán érzékeltem, hogy jártam már itt korábban, talán egy álomban. Ösztönösen tudtam, hogy a folyosó végén balra van egy kis iroda, mellette a boncterem, jobbra pedig, függönnyel leválasztva egy nehéz vasajtó, ami a Pokol Tornácát rejti. Itt laktak azok a testek, akiket már elhagyott a lelke, de még így sem kellettek senkinek. Tudatom mégsem fogta fel, amit végig súgni próbált a tudatalattim kis rejtett szeglete: ide jártam gyakorlatra még fiatal koromban.
Az irodában kedves, nálam pár évvel idősebb férfi fogadott. Meleg arcvonásai ellentétben álltak a neoncső hideg fényével, amit a fém asztalra vetett.
-Dr, Bodnár Zsolt vagyok. Köszönöm, hogy idefáradt, asszonyom. Kérem, fogadja, őszinte részvétemet.
-Köszönöm, doktor úr -ahogy a szemébe néztem, azokba a meleg barna szemekbe, emlékek milliárdjai törtek hirtelen felszínre, feledtetve, miért is vagyok itt. Ő volt a tanárom! A fiatal doki, akivel annyit viccelődtünk. Hihetetlen, hogy majdnem egy évtized után kell újra látnom. Egy pillanatig szertelen diáklánynak éreztem magam, aki első napján lép be a boncterembe, félelemmel vegyes ámulattal csodálva a körülötte lévő gépezet működését. Láttam Zsoltin, hogy ő is felismert. Egy szemvillanás volt csupán, de pont elég ahhoz, hogy visszazökkenjünk a hivatásunkba. Ő itt most orvos, a rossz hír közlője, én pedig a gyászoló családtag.
-Első körben szeretném elmondani, hogy amit most látni fog, az megrázó lehet.
-Elég! -még a kezemet is feltartottam, miközben leállítottam, elcsodálkozva saját merészségemen. -Tudom. Te is tudod, hogy tudom.
Hirtelen kihúztam magam, és még el is mosolyodtam, ám ezzel sokkal kevésbé leptem meg az orvost, mint saját magamat. Ámulattal vegyes elégedettséggel nézett az arcomba.
-Ki végezte a boncolást?
-Nos, még nem kezdtünk neki. Előtte mindenképp azonosítanod kellene.
-Ne várjunk a dolgokkal. Egy percig sem.
Zsolti kissé meghökkent, nyilván nem ezt szokta meg a hozzátartozóktól, de mind neki, mind nekem fura volt kissé a szituáció: egyszerre voltunk tanár és diák, kolléga és kolléga, két szinte egykorú fiatal, és mégis a legfontosabb, az orvos és a hozzátartozó.
Bekísért a boncterembe, egy fehér lepellel letakart holttest elé. Ismét diáknak éreztem magam, aki érdeklődve követi professzorát. Különös. Miért van letakarva? Így nem lehet megkezdeni a vizsgálatot. Amint azonban levette róla a leplet, pillanatnyi szédülés fogott el. Ez a holttest épp úgy néz ki, mint Attila? Miért mutatja ezt nekem tanár úr? Csak álmodom? Ez lenne a vizsgakérdés? Ha
megteszem, átmegyek a vizsgán, és teljes értékű halálmadár leszek én is?
De szinte azonnal visszarántottam az agyamat a valóságba. A legjobb barátom, szinte testvérem tegnap este meghalt. Nekem pedig semmi más dolgom, mint hogy azonosítsam.
-Ő az, Varga Attila.
-Szeretnéd, hogy kimenjünk leülni? Kérsz egy pohár vizet? Mondd, Linda, jól vagy?
-Gumikesztyűt kérek.
-Tudod, hogy nem teheted. Nem a te eseted, ráadásul közel is áll hozzád. Képtelen lennél objektív lenni.
-Pont azért lennék precíz, mert közel állt hozzám - egy gyermek makacsságával próbáltam győzködni a doktort, holott csak a saját félelmeimet és bizonytalanságomat lepleztem így. Ő pedig ismert, jó pár hónapot töltöttünk el itt egymás- és még pár további gyakornok- társaságában.
-Ki végzi a boncolást?
-Én magam. Biztosíthatlak, hogy minden a szakmai etikett maximális betartásával fog végbemenni.
-Ott akarok lenni. Nem nyúlok semmihez, csak végignézem.
-Már nem bízol bennem? -nézett keményen a szemembe. -Helyes. Gyere, üljünk vissza az irodába.
Pár méter volt csupán, de azon a rövid szakaszon ide-oda cikáztak a gondolataim. Egyszerre éreztem fájdalmat, magányt, sötétséget, tenni akarást, erőt és közönyt.
Míg eddigi életem során felvérteztem magam az érzelmek ellen, most mintha minden pajzs lehullott volna. Értetlenkedve álltam eme vihar közepén, de még mindig képtelen voltam könnyezni.
-A boncolásra a következő 24 órában sor kerül. Amint lezárul az eljárás, a testet kiadhatjuk temettetésre.
-Elszállíttatom. Amint végeztetek, hívj, kérlek, és elszállíttatom. Vidéken temetjük majd. És továbbra is tartom magam a kijelentéshez: ott akarok lenni a boncoláson.
-Linda, megértem, hogy kiborultál, Hidd el, pontosan tudom, min mész keresztül, kevesen tudhatják annyira, mint én. Tudod, hogy mi mások vagyunk.
Emlékszel a gyász öt szakaszára? Mi sosem élhetjük át őket igazán, mert a mindennapjaink szerves részét alkotják attól a perctől fogva, hogy először tettük be ide a lábunkat.
A kemény szavak végre tényleg megnyugvást hoztak. Kitisztult az agyam, és igazat kellett adnom neki. Mi, akik a pincében éljük át a hajnal legsötétebb óráit, miközben a halál bámul ránk az ablakon keresztül a kinti téli világból, mi valóban mások vagyunk. Kicsit mi magunk is az éj és a sötétség teremtményei vagyunk, akiknek a lelkét beborítja valami örökké ott keringő gyász és keserűség, mert minket a halál magához ölelt, amikor először léptük át ezen épület küszöbét.
-Tudom. És tudod, mit tudok még? Hogy most mennem kell. Mert bármennyire is sajnáltatnám magam, én el tudom fogadni, ami történt. Azonban valahol egy
feleség, és egy édesanya még várja haza a gyermekét és a férjét. Nekem pedig tennem kell a kötelességemet, ahogyan eddig is. Találkozunk a boncoláson.
És ennyi volt, kisétáltam a patológiáról, hogy még aznap délelőtt felkeressem Attila családját. Kifelé menet azonban megfájdult a karom, minta csak tőből kitépték volna. Mázsás súlyként zuhant rám a veszteség tudata, mert ilyen érzés volt elveszíteni őt: mintha egy végtagot vesztettem volna el. A részem volt, és bár képes leszek nélküle élni, sosem leszek már teljes és egész.
7052
Blandina - 2020. augusztus 09. 14:36:58

Köszönöm szépen!

6229
tferi - 2020. augusztus 09. 13:48:12

Jó írás! Elismerésem!

7052
Blandina - 2020. augusztus 09. 10:46:34

Erős akarattal és kitartással minden rossz túlélhető! Smile

6838
onodymagdolna - 2020. augusztus 08. 20:55:06

A személyzetisünk 1955-ben egy alakalommal kedvesen közölte, hogy most épp a kórbonctanra akarnak áthelyezni. De szerencsére ez nem következett be. Volt olyan évfolyamtársam, aki már 20 éves korától ott dolgozhatott, ebből a fél fizetésből élt. Nehéz emlék egy ilyen fiatalról. Valahogy túléltünk minden akkori rosszat. Magdolna

6653
pepa24 - 2020. augusztus 07. 23:54:32

Megrázó történet.

6191
Magdolna43 - 2020. augusztus 07. 15:40:58

Kedves Blandina!

Mint minden munkát ezt is el kell végezni, nehéz lehet minden nap a halállal szembe nézni, de ennél sokkal nehezebb, ha egy számunkra kedves személyt fed le a lepdő.
Sok szeretettel gratulálok írásodhoz,
Magdi

7052
Blandina - 2020. augusztus 07. 14:48:49

Mint minden, ez a munka is megszokható Smile
Köszönöm a kedvességedet! Smile

6542
ritatothne - 2020. augusztus 07. 12:54:16

Nehéz lehet ilyen helyen dolgozni, én képtelen lennék rá. Szomorú, szép történet volt.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.