Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Móritz Mátyás: A kérdéses hely
Petrovics boldog volt és elégedett. Az egyik munkatársa bemószerolásával, egy kisebb vagyonnal a bankszámláján, azon gondolkodott, hogy milyen úti célt is válasszon magának. Régen mozdult már ki otthonról, ráfért hát a levegőváltozás, főleg így a világjárvány levonulása után. De még mielőtt nekivághatott volna a nagy útnak, amihez a vezetőségtől külön szabadnapokat is kapott, már csak a hivatalos pecsét hiányzott az egészségügyi igazolásáról. Nem gondolta, hogy ez gondot jelentene, és már maga előtt látta a tengerpartot, a hófehér bőrén érezte a hűvös vizet. Szinte beleborzongott az érzésbe, és hogy mindezt magának köszönheti, hogy nem volt rest a vezetőség ajtaján kopogtatni, és sértettségből vagy ki tudja miből, bemártani a kollégáját. Nem sajnálta, hogy így tett. Amúgy is már a bögyében volt az a srác, és a lehetőség szinte kínálta és adta magát. Hülye lett volna nem lecsapni, és nem az előnyére fordítani.

Az asztal előtt, arcán az elégedettek széles vigyorával állt, arra gondolva, hogy milyen koncerteken múlatja majd az idejét, hogy milyen fancsali pofát vág majd elsősorban a pellengérre állított, majd a cégtől azonnali hatállyal kipenderített munkatársa, ha meglátja a közösségi oldalon a frissen feltöltött képeit a tengerpartról, ahogy literszámra önti magába a hűsítőket a szeretője oldalán. Kedve lett volna, hogy elnevesse magát. Nem bánta, hogy még ki is színezte a történetet a kollégájáról, aki magának kereste a bajt, akit hiába figyelmeztetett többször is, hogy ha így folytatja, és ha nem változtat a hozzáállásán, akkor bizony komolyan megütheti a bokáját, mi több, őt is kellemetlen helyzetbe hozza, amit nem tudna megbocsátani neki. Vessen csak magára az a hülye, gondolta magában. A kollégájára majd a segély vár, rá meg majd a nagy kalandok, a világlátás, hogy meghódítsa és magáévá tegye a titokzatos és ígéretes hatalmas külföldet. A főnöke cserébe a zsíros összegért, amivel nagylelkűen megtömte a zsebét, sűrű vállveregetések közepette, csak annyit kért tőle, hogy egyrészről ez a titok maradjon a kettőjük között, másrészt hogy a külföldi élményeit örökítse meg a számára, mind képekben, mind szövegben, hogy azt majd kiadhassák.

A férfi, akitől a pecsétet remélte és várta, az széles asztal mögött ült, hófehér, az élére vasalt köpenyben, kihajtott, a köpenynél is fehérebb nejloningben. A mellén, vörös szőrök éktelenkedtek, a haja rőtebb és ritkább volt, mint a főnöke haja. Már csak a pipa hiányzott a szájából, gondolta, és újabb mosolyra húzta a száját. A férfi szeplős és izzadt homlokát nézte, ahogy egy papírra valamit körmöl. Nyilván a leleteimet összegzi, gondolta, miközben a munkatársa képe jelent meg előtte, akinek bizony az állandó íráskényszere okozta a baját, hogy nem volt képes megálljt parancsolni magának, hogy kiírjon magából olyan dolgokat is, ami talán nem is gondolt rá, hogy másra nézve sértő és dehonesztáló lehet, amit egyesek majd rossz néven vesznek, és nem tudnak vagy akarnak majd lenyelni. Hát megkapta a magáét. Nem hibáztathat senki mást, csak magát. Rá sem mutogathat, aki megmondta neki, hogy állítsa le magát.

A férfi a nevét mondta, amire kötelességtudóan bólintott, majd arra kérte, vagy inkább utasította, hogy tolja le a nadrágját. Nem tudta, hogy mire vélje a dolgot, de nem ellenkezett, nem mondott ellent, hiszen ez távol állt a személyiségétől. A munkahelyén is mindig engedelmes és szófogadó fiú volt, aki mindig azt tette, amire a főnöke utasította. Nem hiába dolgozott már olyan régen a cégnél, ahol természetesen mindenki meg volt vele elégedve, és senkinek nem lehetett rá egy rossz szava sem. Megvolt ugyan neki is a maga kis apró és mocskos titka, de hát kinek nem. Amiről a kijjebb rudalt munkatársa többet is tudott, mint ildomos és egészséges lett volna…
A gatyádat is, mondta a férfi, miközben tovább jegyzetelt, fel sem nézve rá. Biztos es is valami megszállott grafomán, mint a volt munkatársa, aki költőnek meg írónak képzelte magát, hogy majd megváltja a világot az irományaival. Még egy novellás kötet megírására is felkérték, aminek a megjelentetése éppen a hónapokban lett volna, de ami, többek között hála neki is, kútba esett, hogy tovább dagaszthassa a mellét az elégedettség. Megszabadult attól, az idiótától, pénzhez is jutott, szabadságot is kapott, és még a munkatársa örömét is elrontotta. Mi kellene neki még több? Talán csak egy jó pizza, ha végzett ezzel a procedúrával.

Lejjebb csúsztatta hát az alsónadrágját is, amin egy kicsit szégyellve magát, kedvenc szuperhőse képe díszelgett, nem sokkal a hasa alá. Tejesen, mondta a pasi, aki egyre kevésbé tetszett neki. Nem volt ugyan egy szégyenlős gyerek, és mindig is büszke volt a kidolgozott testére, amire mindig is nagy és gondos figyelmet fordított, de ez már neki is kezdett sok lenni. Még egy kicsit lejjebb, mondta a pasi, most már, elveszítve addigi higgadt hangját, egyenesen a két szeme közé nézve. Mi van gyerek, talán szégyenlős vagy, vagy talán a drága időmet akarod rabolni? Mert akkor nagyon rossz lóra tettél, édes egy komám. Ha kéretlenül is, de letolta a nadrágját, egészen. A pasi felállt, majd hozzá lépett, és bejelentés nélkül, megmarkolta a heréit. Persze hogy felszisszent, egyrészről mert erre nem számított és volt felkészülve, másrészt a pasi még csak kesztyűt sem húzott, és a keze olyan hideg volt, mint egy halotté. Ellépni sem tudott volna, mert a gatyája, bilincsként fogta össze a bokáit.

Ugye nem fáj, ugye nem kellemetlen, kérdezte a pasi, a hangjában valami leereszkedő hangsúllyal, amire újra összerezzent, miközben a sírással küszködve, csak annyit sziszegett a fogai között, hogy dehogy, és nem, persze hogy nem. A pasi elégedetten bólintott, rákacsintott, mondván hogy jó fiú, majd a szája széléről letörölt egy kis nyálat, amit a nadrágjába törölt. Petrovics önkéntelenül is a szájához kapott, mert legszívesebben elhányta volna magát. Amíg a pasi a tökeit vakargatta, és igazgatta a nadrágjában, és visszaült a helyére, Petrovics visszarángatta a nadrágját, remegő kezekkel, amiknek úgy érezte, hogy nem tud parancsolni. Ilyen helyzetben sem volt még, és ilyen sem történt még vele. Miközben gondterhelten gombolni kezdte a sliccét, a pasas egyre gondterheltebben méregette az előtte fekvő kartonokat, hol ide, hol oda tologatva őket.

Voltál már nővel, te gyerek, kérdezte, amihez Petrovics nem tudta hogy mi a fene köze van, és hogy hogy jön ez ide, és miért nem hagyja már békén, és engedi az útjára, és bár szívesen a pasas kocsányon lógó szemei közé vágta volna kihúzva magát, hogy persze, miért ne lettem volna, a legnagyobb meglepetésére, annyit tudott csak kinyögni az összeszorított fogai között, hogy nem, még nem. Rögtön meg is bánta az őszinteségét, azon gondolkodva, hogy talán nem is kellett volna felelnie, még ha lenne is ilyen rubrika a lapon, de most már mindegy. Zavarában cékla vörösre váltott az arca színe, izzadni kezdett, és legszívesebben fejvesztve nekirohant volna a kijárati ajtónak, amit nem tudja miért, de a nővérke, aki a szoba távolabbi sarkában ült, bezárt, és a kulcsot a köpenye zsebébe süllyesztette.

A nővérke fiatal volt, talán még nála is fiatalabb, aki nagyon emlékeztette egy gyermekkori barátnőjére, akit gyáva és szégyenlős volt még akkor is megszólítani, amikor az édesanyja egyszer magukhoz csalta. Érezte, ahogy a nemi szerve megkeményedik. Minta csont nőtt volna bele. Zavarában eltakarta hát, és a nővérkét nézte, aki egy könyvet lapozgatott, átszellemült tekintettel. Petrovics először azt hitte rosszul lát, pedig rajta volt a méregdrága szemüvege, amit persze hogy a főnökségtől kapott plusz és soron kívüli juttatásból vásárolt meg magának, mert a nővérke az azóta lapátra tett munkatársa, egy korábban megjelent kötetét lapozgatta.
A vér rögtön az agyába szállt. De nem tudta, hogy mit csinálhatott volna. Tépje ki a könyvet a nővérke kezéből, és csapja a földhöz? Inkább lenyelte a békát, ahogy a kitörni akar könnyeit is.

Szoktál onanizálni, jött a következő kérdés. És ha lehet kérnem, nyugodtan tegezz vissza, hiszen ha úgy vesszük, mi ketten már barátok vagyunk. Tehát? Szoktam, válaszolt Petrovics, tudva hogy erre sem kellett volna felelnie. És ha szabad kérdeznem, hogy szoktad csinálni. Petrovics nagy levegőt vett, és hosszú másodpercekig hallgatott, miközben a nővérkét nézte, akinek szemmel láthatóan a kedvére volt a könyv, amit még mindig nem tett se le, se félre. Na, ha lehet, figyelj végre rám, biztos nem olyan nagy a baj, és biztos te is szeretnél minél hamarabb túlesni ezen a vizsgálaton. Nem kell, hogy aggódj, nem kell kétségbeesned. Ami itt történik, az kettőnk, illetve bocsánat, hármunk között marad, ugye Angie nővér? A nővérke fel sem nézett a könyvből, és a pasas is csak mosolygott az orra alatt. Süket szegényke, akár a nagyágyú. Ne is törődjön, akarom mondani, törődj vele Petrovicskám.

Petrovics persze nem tudott nem törődni a szorult helyzetével, amiben úgy érezte, hogy lassan megfullad. Jól esett volna egy jéghideg dobozos kóla, vagy legalább egy pohár hideg víz, de leginkább az a kibaszott pecsét a papírjára, hogy végre megszabaduljon innen. Mondtam, hogy tekints a barátodnak. Hidd el, hogy nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, hogy azért vagyok itt, hogy a segítségedre legyek. Nem tudom mitől félsz és tartasz. Látom, hogy szédülsz. Feküdj csak le nyugodtan a díványra, ne is zavartasd magad. Mintha csak otthon lennél. Petrovics oda is botorkált a díványhoz, mint aki alól kihúzták a biztos talajt, kapaszkodót keresve mindenben, ami a keze ügyébe akadt. Régen volt már ilyen rosszul, régen érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak és elesettnek. Fulladozott, és a szeme előtt már csillagok kezdtek táncolni. A díványra végül nem lefeküdt és heveredett, inkább lezuhant, tenyere, aminek a remegése csak nem akart abbamaradni, a fehér lepetőd borító nejlonhuzatba izzadt.

Jól van. Na, látod, minden a lehető legnagyobb rendben. Tehát akkor, fussunk neki még egyszer. Hogy szoktad csinálni, édes kisfiam. Petrovics tarkójába a fájdalom úgy hasított, mint akin egy gyorsvonat robog keresztül. De nem szólt. Mind a kettőnknek az lenne a legjobb, ha megmutatnád, hogy mégis hogyan, különben ha megszakadok, sem tudok rajtad segíteni, ami hidd el, hogy az érdekemben áll. Még. De ha sokat nyakaskodsz, és nem mutatsz több hajlandóságot a velem való együttműködésre, úgy hidd el, hogy te fogod a rövidebbet húzni, és azt is megbánod, hogy az anyád a világa szült.

A csöndet szinte vágni lehetett. Petrovics nem hallott mást, csak a saját melle zihálását, és a pasi tollának a sercegését. Biztos, hogy rólam írt, gondolta. Erről az egész mocskos és visszataszító vizsgálatról, hogy aztán elküldje valami perverz novellákkal foglalkozó lapnak. Mondjuk valami pornósnak. Lehet, hogy a teljes nevemmel és a kortörténetemmel, hogy mindenki rám ismerjen, és rajtam röhögjön majd. A nővérre nézett, aki követte a pillantását, valami ijesztő, horrorfilmekben látott, ördögi mosolyra, vagy inkább mosolyra húzva a száját. A pasi a nővérkére nézett, és a fejével intett, hogy ha lehet, hagyja őket magukra. A nővérke a zsebéből kihalászta az ajtó kulcsát, majd a könyvet becsúsztatva a helyére, felállt, és némán betette maga mögött az ajtót. Még csak be sem csukta.

Petrovics egyre türelmetlenebbnek és fenyegetőbbnek érezte a pasi hangját, akinek még azóta sem tudta meg a nevét. Nem volt az ajtaján se semmi felirat. A pasi felállt, újra megigazította a golyóit és a cerkáját, majd a díványhoz lépett.
Petrovics fel akart ülni, de az orvos leintette és legyintette, hogy maradjon csak nyugodtan a kis fenekén, majd kezet nyújtott, hogy egy közös kézfogással pecsételjék meg a barátságuk. Petrovics nem tudta levenni a tekintetét a pasas szőrös tenyeréről, ami egy horror regény főszereplőjére emlékeztette. Még csak az kell, hogy a véremet vegye, gondolta, és az izzadó jobb kezét az orvosa, szőrös jobbjához érintette.

Feküdj csak szépen végig a díványon, és csináld úgy, mintha én itt se lennék, ahogy szoktad. Én majd nézem, hogy jól csinálod-e. Rendben? Petrovics csak annyit tudott kinyögni, miközben a hideg veríték végigfutott a hátán, hogy ezt tényleg muszáj? Nem, semmi nem muszáj. Semmit nem erőltetek rád erőszakkal, és nem szeretnék semmilyen piszkos módszerhez folyamodni, mert látom, hogy így sem választ el sok attól, hogy össze ne csináld itt magam. Mint mondtam, barátok vagyunk, és a barátok ugye nem bántják, vagy mószeroljál be a másikat, és nem akarnak nem hogy szánt szándékkal, de tudat alatt sem rosszat a másiknak. Ebben talán megegyezhetünk, ugyi? De ha nem hiszel nekem, kérlek…

Petrovics hát végighevert a díványon, a szívdobogását a torkában érezve. Nem hitte hogy még sokáig bírja. Vetkőzz csak le, javasolta az orvos, akit magában már Drakulicsnak kezdett nevezni és látni. Na jó, ha ezt akarod játszani, akkor legyen a kívánságod szerint. A beteg az első. Drakulics az ajtóhoz lépett, majd megint kulcsra zárta. Majd visszament az asztalához, és a piros tárcsás telefon a főnökét próbálta volna elérni, amit Petrovics jelnek és a végső figyelmeztetésnek vett, így ha kelletlenül is, de fektében letolta a nadrágját, aztán az alsógatyáját is. Petrovics elégedetten bólintott, visszatette a kagylót a helyére, majd kiadta az utasítást, hogy rajta, tessék csak tessék. Szabad a pálya, barátom. Vagy attól félsz, hogy nem fog felállni? Hogy szégyenben maradsz? Petrovics oda sandított a nemi szervére, ami nem úgy nézett ki, hogy engedelmeskedni neki. Gondolj valami jó kis bigére. Újsággal sajnos nem szolgálhatok, ahogy a gépemen sincs hozzáférés a pornó és egyéb ilyen jellegű oldalakhoz. Gondolj, mondjuk valamelyik menő és kívánatos munkatársnődre. Olyan nincsen. Nyögte ki Petrovics. Pasikkal dolgozom együtt. Akkor a barátnődre, vagy a szeretődre, vagy mit tudom én. A nővérkére. Én nem is tartalak fel és zavarlak. Ha már megy a dolog, szólj.

Petrovics, mint egy partra vetett hal feküdt a díványon, a bőrébe ivódó nejlonhuzattal. Megpróbált ugyan bögyös nőkre gondolni, ahogy otthon, a szoba sötétjében és magányában, de nem ment az istenért sem. Nem tudja, hogy valaha is imádkozott volna az istenhez, és főleg ilyen helyzetben, de most megtette, arra kérve, hogy állítsa fel neki. Attól félt, hogy a doki megunja az egészet, és ráüti a nagy és vörös pecsétet a kartonjára, hogy visszavonhatatlanul és javíthatatlanul buzi. De az isten sem segített a szorult helyzetén, hiába is gyötrődött. A doktor talán befejezte, vagy csak megelégelte a munkáját, felállt. Sömmi? Petrovics tagadóan úgy nyögött fel, mint aki az utolsókat rúgja, mint aki nem is tudja, hogy hol van, és hogy miért, milyen gonosz tevők és lelkek között. Lehet, hogy feszélyezlek. Tudod mit? Én ráérek. Te vagy az utolsó páciensem. Itt hagylak egy darab időre. Kiszellőztetem a fejem, iszom egy jó jeges cappuccinot, elszívok egy cigarettát, vagy kettőt, aztán visszajövök, megnézni, hogy mire jutottál. De semmi meggondolatlanság és butaság. Értve vagyok?

Drakulics kinyitotta az ajtót, becsukta, majd bezárta maga mögött. De Petrovics ettől nem hogy nyugodtabb, de még idegesebb és feszültebb lett. Mi van, ha itt hagyja és felejti? Hiába gondolt erősen és egyre erősebben a volt tanárnőire, az anyja barátnőire, kedvenc, simulós és fényes ruhákba bújt filmes kedvenceire, nem ment. Dugovics hamarabb, mint gondolta, visszatért, gondterhelten szemügyre véve, látva hogy Petrovics becsületesen igyekezett, hogy minden tőle telhetőt megtett. Még a bőre is belevörösödött, a kérdéses helyen.
Úgy látom ezzel sem mentünk semmire. Itt ülhetnék holnap reggelig, szerintem akkor sem történik meg a csoda, és a nagy áttörés. Van ilyen. Öltözz fel, a végén még megfázol nekem. Főznék neked teácskát, de sajnos azzal nem szolgálhatok. Petrovics szédülve, a hányingerrel küszködve, magára ráncigálta a nadrágjait.

A kudarc nála csak Drakulicsot idegesítette és aggasztotta jobban. Gyere el holnap is, mondjuk munka után, akkor talán jobban sikerül a dolog, és megkaphatod a hőn áhított pecsétet a papírjaidra. Mert hidd el, én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Persze hogy szívesen repülőre ülnél már, persze hogy kifújnád a fáradt gőzt, és szabadjára engednéd a bennem szunnyadó, és kitörni vágyó állatot, távol minden munkatársadtól és a munkától.

Lehet, hogy nehéz elhinned, de egyszer, én is voltam fiatal, jól tudom milyen az, amikor menni kell, amikor legyűrhetetlen késztetést érez az ember, hogy kiszakadjon az átkozott taposómalomból. A fiam is kiszakadt, igaz nem az önszántából. Ahogy mondani szokták, közös megegyezéssel felmondtak neki. Illetve, lapátra tették, és bizony én mondom, csúnyán elbántak vele. Ő írta azt a könyvet is, amit a nővérke kezében láttál. Talán még ismerted is. Azt hiszem egy helyem dolgoztatok.

Petrovics a teljes kétségbeesés szélén csak annyit tudott kérdezni, hogy van-e még remény.

Az orvos kételkedve, szomorúan és lenézően nézett rá, hogy majd meglátjuk, és majd kialakul, hogy ne aggódjon, biztosan, de holnap majd meglátjuk, amikor szeretettel várlak. Hidd el, hogy ha összedugjuk, amink van, akkor biztos kitalálunk valami megoldást.

Majd biztatóan, már-már apai szeretettel a szemében, Petrovicsra mosolygott, aki tudta, hogy már egész életében kísérteni fogja az a szeplős és izzadt homlok, és az a ritkás haj.

Eljössz, ugyi? Kérdezte Drakulics. Petrovics nem szólt semmit, csak bólintott, talán még nagyobbat, is mint az illendő lett volna, majd kimenekült az ajtón.

Már a pizzázástól és a kólázástól is elment minden kedve.

Még több háztömbnyire az orvosi rendelőtől is sajgott a tarkója, és szédült, és rángott a gyomra. Tudta, hogy jó lenne hánynia, kihánynia mindent, de nem ment.

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 6. Csütörtök
Budapest, Csepel
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.