Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Varga Erzsebet: Szomjas kövek


A lapos, mohos köveken ezüstösen csörgedezett, majd fehér habot vetve a mélyebb részeken lelassult a patak vize. Síró Béka egyedül érkezett a partjára. Már kilenc éves múlt és a férfikat megszégyenítő ügyességgel tudott halászni. Először a parton talált szürke kövekkel teljesen elrekesztette a sekély részen a vizet, majd a hegyes, égetett végű botjával átszúrta és a partra dobálta a halakat. Mikor már több síkos test ficánkolt a smaragdzöld fűben, mint ahány ujj volt a két kezén, rekedt, mégis messzire hallatszó torokhangot hallatott. Rövidesen megjelent Nene és Kami, a törzsfőnök alacsony rangú asszonyai, akik bogyókat és gombákat gyűjtöttek a közelben. Gyors mozdulattal összekapkodták a halakat és indultak vissza a táborba. Síró Béka alaposan lemaradva követte a sietősen haladó, fekete hajú, fekete szemű asszonyokat. Nem kedvelte őket. Érezte, hogy alacsony rangjuk ellenére lenézik, megvetik őt. Jó ideje már, hogy észrevette az ilyen dolgokat. A törzs tagjai közül sokan elhúzódtak, félve nézték, ahogy a napfény megcsillant fehéres szőke, hosszú haján és nem szívesen néztek égszínkék szemébe. Tudta, hogy idegen, tudta, hogy nem tartozik ide. A mama sokszor elmesélte Síró Békának, hogy egy réges-régi, késő őszi napon találták őt, amikor beköltöztek a fagyos fogú tél elől a nagy barlangba. A barlang közepén, egy ismeretlen állat bőrébe csavarva sírt, szinte kékes-zöldre fagyva. Emiatt, és rendkívüli csúnyasága miatt nevezték el később Síró Békának. Először azonban Omi, a legnagyobb vadász felemelte a lábánál fogva, hogy a barlang falához csapja, mint egy anya nélkül maradt kis állatot.

A törzsfőnök azonban durván kitépte őt a kezéből és a mama karjába dobta. Mamának már két napja meghalt a törzsfőnöktől született, pár napos fia, fájón duzzadott a melle, szemei lázasan csillogtak. Síró Béka azonnal abbahagyta a sírást és mohón szopni kezdett. Estére, mire a törzs teljesen letáborozott, a nyomkeresők megállapították, hogy csak három ember élt itt, akik pár napja - őt hátrahagyva - elmentek a barlangból. Mama aztán féltő gonddal nevelte, tanította mindenre, amit csak tudott.

Tegnap éjjel azonban, amikor még magasan állt a Hold, furcsa, suttogó párbeszédre ébredt:

-Már nem halogathatjuk tovább, megszomjaztak a kövek, hiszen eltelt háromszor három év - mondta Kalen, a törzs varázslója.

-Minden készen áll. Őseink kése éhesen várják a szertartást - válaszolta a törzsfőnök.

-Az asszony is megértette? - hallotta a varázsló elgondolkodó dörmögését.

- Mindig is tudta és megértette. Igaz? - csattant a parancsoló kérdés.

- Igen - válaszolta szomorú hangon a mama.

Síró Béka rég nem volt sírós már. Megtalálása óta egyszer sem sírt. Általában derűs nyugalomban teltek a napjai, mindennap tanult a mamától, vagy magától fedezett fel újabb és újabb csodákat. Most azonban félelem szorította össze a szívét. Nem mondták ki a nevét, de érezte, hogy vele kapcsolatos az éjszakai suttogás. Hosszú ideig keringett a tábor körül, próbálta rájönni, milyen veszély fenyegeti, de nem jutott semmire. Így végül - jobb híján - mégis hazatért. Leült a mamával közös sátruk elé és várta jöttét. Sokáig várt, de a mama nem jött. Mikor már a Nap aludni tért, s kezdtek hunyorítani a csillagok, érte jött Omi és egy másik vadász. Ráparancsoltak, hogy vegye fel az ünnepi ruháját és menjen velük. Ahányszor szóra nyitotta volna a száját, durván ráförmedtek, hogy legyen csendben és siessen utánuk. Botladozva haladt velük felfelé, a nagy sziklára. A nagy sziklára nem mehettek fel a gyerekek. Igaz, nem is akartak, mert a varázsló minden közös tábortűznél olyan vérfagyasztó történeteket mesélt a gonosz szellemekről, ártó démonokról, hogy azokon az éjszakákon alig mertek elaludni. Most mégis oda kell mennie. Megbotlott és a földre esett. A férfiak dühödten felrángatták és lökdösték maguk előtt. Hamarosan egy tisztásra értek, melynek a végén óriási szakadék tátongott. A teli Hold ezüstös fénye szinte nappali világosságot teremtett idefenn. Ott voltak a vének, minden vadász és a magasabb rangú asszonyok. Díszruhában, főnöki fejdísszel állt elé az a férfi, akit leginkább apjának tekintett. Ez a férfi, a törzsfőnök, durván vállon ragadta bal kezével és a szakadék felé kezdte vonszolni. Jobb kezében egy hegyesre élezett, nagyon réginek tűnő kő kés meredezett.

Síró Béka sírni kezdett és próbálta kitépni magát a szorításból. A törzs némán nézte a szánalmas próbálkozást, hiszen a majd két méteres, hatalmas férfi játszva emelte fel a földről egy kézzel és lendítette a szakadék felé. Ebben a pillanatban a homályból előszaladt a mama. Haja csatakos volt, arca dagadt a sok sírástól és még mindig maga után húzta a kígyózó kötelet, mellyel megkötötték.

- Szomjasak vagytok kövek?! Embervért követeltek az ember életért?I Itt az én vérem, igyátok meg ezt, a fiamé helyett! - kiáltotta és a mélybe vetette magát.

A korábbi, szertartásos csend megszűnt. Sokan - mintha próbálnák megfogni a mélybe zuhanó testet - felemelték a kezüket, sokan jajveszékelni, sírni kezdtek. A törzsfőnök döbbenten nézett szeretett asszonya után, majd tétovázva visszahúzta Síró Békát a szakadék felől és a tisztás közepére dobta.
6542
ritatothne - 2020. augusztus 13. 13:54:16

Szeretettel: RitaRose

5814
Dobay Katalin - 2020. augusztus 13. 09:35:10

Kedves Erzsébet,
titkon várom a folytatást! Smile
Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.