Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Móritz Mátyás: Valamit a nagyon fontosról
Mire Thomas a Bristol Cathedral elé ért, teljesen kihűltek a kabátja zsebében a gesztenyék. Éhes volt ugyan, de nem vitte rá a lélek, hogy egyet is megegyen belőlük. A Magyarországról hozott lódenje zsebébe dugott kézzel ropogtatta a héjukat, arra gondolva, hogy hogyan is írhatná ki magából, ami a szívét nyomja.

Az útja a függőhídtól vezetett idáig.

Érezte, hogy lassan széttöredeznek és leperegnek a héjak a gyümölcsökről. Arra gondolt, hogy miért nem tette meg, hogy miért visszakozott, hogy miért vette meg egy a zacskónyi gesztenyét. Aztán a gesztenyék édességére gondolt, a meghámozott gyümölcs mély sárga viaszos fényére.

Akár az a naplemente a hídnál, amikor először keltek át rajta.

Nem, egyet sem fogok megenni, gondolta, és hogy teljesen felesleges volt idejönni, mert Eszter nélkül, nem ér az egész semmit. Megette a fene az egészet. Nem kellett volna elfogadnia a repülőjegyet, pedig hogy vágyott mindig is ide. Egy, egynapos osztálykirándulást leszámítva, nem is volt még külföldön, de mégis. Otthon kellett volna maradnia, a négy fal között, tovább írva a könyvét, aminek több novellájában is szerepelt Bristol, anélkül hogy valaha is járt volna ott.

Most mégis visszavágyott az üres szobájába, hogy különösebb élmények nélkül, teljenek, és csak múljanak a napok. Minek nekem Anglia, gondolta, amikor azon a két évvel ezelőtti, októberi napon kinyitotta a borítékot, és meglátta benne a kinyomtatott, névre szóló repülőjegyet. Nem is tudta hová legyen, hogy mit mondjon.

A templom előtt hosszú sor kanyargott kordonok közé terelve. Thomas megállt, felnézett a templom homlokzatára, egy hatalmas nagyított plakát hirdette a nagy Bristoli költő és író kiállítását. Hirtelen megszédült, miközben rámarkolt a zsebében a gesztenyés zacskóra, majd kimondta halkan a költő nevét.

Amikor a legjobb barátja megvette neki azt az átkozott ajándék jegyet, nyilván nem is sejthette, hogy itt éppen ennek az angol költőnek és írónak lesz életmű kiállítása, de még ha tudta is, azt már biztosan nem, hogy éppen ennek a költőnek és írónak a könyvét lapozgatta ő, és Eszter is, amikor meglátta, abban a könyvesboltban.

Egy pillanatra még erősebben tört rá a szédülés. Thomas fél kézzel a kordon láncait tartó oszlopba kapaszkodott, miközben a mellkasa egyre jobban szorított, mintha összeszűkült volna a zakója alatt a mustársárga kasmírpulóver. Hosszan felsóhajtott, közben felidéződött benne a nem is tudja már hány évvel ezelőtti emlék.

Eszter tarkóját látta meg először, ami olyan fehéren világított a szigorúan feltűzött kontya alatt. Fekete-fehér kockás kosztümben volt, mintha maga a nagy bristoli költő és író egyik novellájából vagy verséből lépett volna elő. Aztán persze azt is meglátta, hogy Eszter reszket.

A nevét még nem tudta akkor. Előbb oda kellett, hogy lépjen mellé, rá kellett, hogy nézzen, hogy erőt véve magán, felolvassa azt a rövidke, öt soros verset a könyvből, hogy őt is elfogja a remegős nyugtalanság.
A vers egy üres szobáról szólt, amiben mintha mégis ott lenne valaki, aki csak az előbb ment el, mégis szinte hallani a léptei visszhangját, és érezni a ruhája suhogását, ahogy a szél meglebbenti.

Nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy rá tudjon nézni Eszterre, hogy meg merjen szólalni. De nem akart az egész életében azon gondolkodni, hogy miről maradt le azzal, hogy nem szólítja meg.

hogy is tudnám beleírni a fájdalmat
a versbe mikor úgy érezzük egy perccel
később érkeztünk oda mint kellett volna
hogy most már kész és hogy vége hogy örökre
elszalasztottunk valami nagyon fontosat

A versről aztán, mint kiderült, ugyanazt érezték és gondolták, miközben a kikötőben, abban a hangulatos kis kávézóban beszélgetni kezdtek.

Thomas elengedte az oszlopot, és a négy évvel ezelőtti temetés óta, először érezte azt, hogy Eszter valahogy, mindennek ellenére, mégis itt van vele.

Lassan felszegte a tekintetét a molinóra, beállt a láncok közé a sor legvégére.

Gyere, nézzük meg együtt, hogy miről maradtunk le, suttogta Thomas maga elé. Eszter aztán, mint még soha azelőtt, olyan tisztán szólalt meg a fejében, mint akkor, abban a kis könyvesboltban.

Semmiről, drágám, semmiről nem maradtunk le.

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 8. Szombat
Budapest, Csepel
6542
ritatothne - 2020. augusztus 13. 13:48:38

Meghatóan szép történet volt. Szeretettel olvastam: RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.