Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

dr Ónody Magdolna: Részlet az égő homok kötetből
Most már én is lakó lettem a városban, a Dóczi internátusban. Bemutattak az igazgatónőnek is, aki apró kis füttyentő szisszenésekkel beszélt és megkérdezte az akkor szokásos gyermekijesztgető kérdést:
• Szereted a spenótot?
Ijedten vallottam be, hogy nem. Hogy tudott pont erre ráhibázni?
- Hát itt majd meg fogod enni – fuvolázta – és kipillantott rám vékony, aranykeretes szemüvege fölött.
Szavának állt; később kiültetett egy ebédnél az igazgatói asztalhoz és le kellett nyelegetnem egy tányér spenótot, de ennek semmi jó vége nem lett. (később, mikor egyszer a kislányomnak főztem spenótot, addig kóstolgattam, hogy mind megettem előle.)
A hetesek megterítettek az ebédlőben, vacsorához csengettek. Ki – ki elfoglalta helyét az asztalnál és az étkezés előtti imához álltunk:
„Jövel Jézus légy vendégünk,
Áldd meg, amit adtál nékünk.”
Ámen.

Töltögettünk a vasárnapi hideg vacsorához járó Planta teából, majd vacsora végeztével a hetes visszahozta megmosott evőeszközeinket. Ezeket eltettük saját evőeszköztartónkba és imával köszöntük meg a vacsorát:
„Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.”
Ámen.

Vacsora után még lehetett beszélgetni a nappaliban vagy a társalgóban, ami az alagsorban volt az ebédlővel ellenkező oldalán a folyosónak. A nagyok, a képzősök, akik már tudtak zongorázni egy-két keringőt, dalt, játszottak a zeneszobák régi zongoráin, emlékezve a nyári szabad napokra. Nekik még nehezebb volt a bezártság. Aztán lefekvéshez csengettek. Fogmosás, tisztálkodás és a 9 órai lámpaoltás előtt Bibliaolvasás, közös ima következett: Vater unser, der Du bist im Himmel…… és német hálós nénink néhány mondattal búcsúzott el tőlünk; Schöne Traume, angenehme Ruhe, Schlafen Sie gut!
Aztán behúzta a háló mellett levő kis szobája ajtaját, beült rengeteg kézimunka párnája közé és várta, hogy elaludjunk
Később, az évek során ilyenkor este kinéztem az ablakon. Odalátszott az Iparkamara épületének tetején a három szobor alak, magasra emelve a globust, az egész földkerekség szimbólumát és mi itt vagyunk bezárva – sajdult belém. Egy – egy repülőgép húzott el felettünk kivilágított szárnyakkal, gyakorlatoztak a biztos halálosztogatásra. Nekem a szabadság szimbólumai voltak ezek is, szálltak felettem, míg én be voltam zárva.

Az első gimnáziumban szerencsém volt. Az osztályfőnököm szeretett. A tanáraim igyekeztek átsegíteni a tanulás nehézségein. Fazekas Katinka néni a délutáni szilencium után ellenőrizte mindig a rosszul sikerült számtanpéldáimat, a torna tanárnő javította városi gyerekekéhez nem hasonlítható ügyetlen mozdulataimat a szertornában és igyekezett értékelni a talajon produkáltakat. Melyik falusi gyerek nem tudott ugrókötelezni? Ezt én is tudtam. Fazakas tanár úr humánus alakja ködlik fel még abból az évből és a kapus bácsi barátsága.
Az énekórán átsegítettek a zsoltáréneklések, hiszen az a fülünkben volt, nem kellett kottát olvasni.
Első olyan irodalmi élményem, amitől kezdve igazi diáknak számítom magamat, a 2/B. osztályban volt, a tornaterem melletti tanterembe jártunk.
Két gyakorló tanárunk volt: németből Edit néni, halk egyformasággal közölte velünk az ismereteket, zöld díszítésű, fehér kötött, tiroli blúzában áll előttem most is, egyetlen rolniba tűzve keretezte barna haja fiatal arcát. A másik gyakorló tanárnő Szabó Magda néni. Járt-kelt a padok között az előadott irodalmi tananyag izgalmasságának, fontosságának ütemében. Ha valamit nyomatékkal kellett megbeszélni, megállt, kezével igazított egyet befelé kunkorodó haján és áradt belőle a fantáziát megragadó magyarázat. „Mint komor bikáé, olyan a járása, mint a barna éjfél szeme pillantása…” – koppantak, búgtak a fülemben a mély hangok. És gyermeki fejjel az irodalmi alakokat kivetítettem a városra, sétáink alatt. Hosszú sétára leginkább vasárnap mentünk, például az erdő felé.
Akkor még nem tárult fel előttem a város minden szépsége, de így is nagyon izgalmasak voltak a séták. A Simonyi úti villák kertjének bokrai közt úgy gondoltam, tündérek tanyáznak, akár a János vitéz tündérei. Hozzánk hasonló kis emberek, akik lehetnének a testvéreim is, de elbújtak a villák kertjében.
Mikor mi nem járunk erre, a tündérek bizonyára itt játszanak a kertekben és megfürödnek a parányi szökőkutas medencékben, - gondoltam.
Később már egyre reménytelenebbé vált, hogy találkozhassam a tündérekkel. Lassan valósággá vált számomra a város. Egyszer keservesen megáztunk a Simonyi úton, az egyik villa üveges verandájába fogadtak be minket. (Azóta ezeket az ablakokat részben befalazták) A víztorony körül a lehullott őszi levelek között futkostunk. Csak sokkal később találtam rá az erdő meleg bájára. Most még kicsit idegen voltam itt.
1939 őszétől ezer csoda várt bennünket a következő években. Barátságok, nyelvtanulás, a város megismerése, amire mindig nagy súlyt fektettek a tanáraink. Tisztelettel voltak tanártársaik munkái iránt és fontosnak tartották még a tanrendben is, hogy mi is részesüljünk mindennek az ismeretében, ami lényeges és szép körülöttünk. Sétálni kettes sorokban mentünk minden délután egy-egy tanárnő kíséretében, télen barna vagy fekete patent harisnyában és cipőben, nyáron fehér térdzokniban, sötétkék, fehér pettyes ruhában, amelyiken csak a rá patentozható fehér gallér és kötény volt egyéni ízlés szerint. Hűvösebb időben sötétkék, piros hímzésű szűrt és sapkát vehettünk fel, de vasárnap inkább a matrózruha páncéljában díszelegtünk. Én legalább is páncélnak éreztem. Különösen az év végi melegben. Jó bizonyítvány esetén a család beült egy cukrászdába egy nagy adag jutalom–fagylaltra. Mi a Kossuth utcán levő Galambos cukrászdába jártunk. Egy alkalommal az új, elegáns Tóth cukrászdát választottuk, amelyik a Kossuth és a Batthyányi utca sarkán nyílt. Természetes, hogy lecseppent a fagylalt a hófehér, merev matrózblúzra. Volt sötétkék-fehér csíkos matrózblúzunk is, annak kellemesebb volt az anyaga. Elől nagy sötétkék masni fogta össze a nyakkivágást.
Vasárnap délelőttjeinket leginkább a Kossuth utca végén levő Veres templomban töltöttük. A megnyugtató békességű bibliai idézetek eltakarták előlünk az élet nehézségeit, például, hogy a nagyvilágban háború van.
Szele tanár úr égnek emelt tekintettel ontotta magából filozofikus bölcsességű prédikációit. Mi, gyerekek meg gyakran fényképeket nézegettünk a pad alatt, természetesen fegyelmezett csendben. Néha Illés tanár úr vagy Baja Mihály prédikált, ha rossz idő volt, akkor az iskola tornatermében. Az új egyetemi templomba ritkán mentünk. Akkor is talán azért, hogy a bokrokhoz simuló szobor-prédikátorokat megmutassák nekünk.

Évekkel később, mikor egy asszonyt kezeltem, aki szülés után 16 nappal tudta, hogy meg fog halni trombózisban, gondolkoztam, mit mondtak nekem erre az esetre a prédikátorok? Mint kell viselkednem? És mikor a magam betegségeivel kínlódtam, akkor is inkább egy másik emlékmű jutott eszembe, a gályaraboké. Igen, az ember tehetetlen, mint a gályarabok, akik szenvedtek és mit sem tudtak változtatni a sorsukon. Ezekre nem adott útmutatást egyetlen sétáltató tanárunk se, de a prédikátorok se üzentek.
...
6838
onodymagdolna - 2020. augusztus 12. 12:17:33

Köszönöm a kedves hozzászólásokat. Jól esik, mert valahogy az én hozzászólásaim elvesznek az írásaitokhoz. Sajnos, most 2 nap alatt tapasztaltam olyan hiányosságokat és szabálytalanságokat 2 témában, ami elszomorít, de nem szoktam feladni. Az egyiket sikerült tisztázni: Liszt Ferenc zongorája mégis a nagycenki múzeumban van. Talán a másik téma "szerzője" is elszégyelli magát, meglátjuk. Az Utrechti dombormű "saját gyűjteményként" kezelője. Magdi

6482
rozsa koncz - 2020. augusztus 11. 10:45:41

Szia Magdi!
Nagyszerű, kedves visszaemlékzés, ismerős helyzetek. Vannak esetek, amikor a döntés a mi kezünkbe van. Félelmetes!
Írásodhoz gratulálok RózsaRose

6542
ritatothne - 2020. augusztus 11. 10:25:19

Kedves Magdi!

Örömmel olvastam a visszaemlékezésed. Én nem jártam sohasem kollégiumban, hazajárós voltam a középiskolában is. Viszont ott is matrózblúz volt a kötelező, télen pedig az iskolaköpeny. Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam írásod.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.