Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.01.18. 23:46
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.01.18. 23:46
Az ÚJ Verselő vers cím és Tollforgató cím: NAPLÓ. Várjuk írásaitokat a címhez kötődő verseket és prózai alkotásokat.

2019.01.18. 23:40
Imre, javítottam.

2019.01.18. 23:39
Margit, mindenkinek postáztuk a magazint.

2019.01.18. 19:19
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek ! Heart

2019.01.18. 17:01
Este lett, kellemes pihenést és alkotást mindenkinek.

2019.01.18. 13:14
Szép napot mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.01.18. 12:26
Szeretettel gratulálok a decemberi nyerteseknek! Örömmel olvastam mindet. Jók! Üdvözlettel

2019.01.18. 11:51
Kedves Józsi! Írd meg, kérlek, mi van a decemberi nyomtatott magazinnal, még nem lett postázva? Mert nem kaptam meg üdvözlettel Margit

2019.01.18. 07:20
Kedves Józsi... Szokásomhoz híven Holgernek neveztem Horger Antalt...kérlek javítsd már ki a 2019-re feltett utolsó versem címét Holgelről Horge... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Zsoka111
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Bakos József: Nagymamám kedvenc meséje. (2009. október)

Csend van, hideg és fázom, de nem mozdulok. Állok magam elé meredve, két kezem összekulcsolva szorítom. A fákon már alig van levél, nemsokára érkezik a tél. Varjak kis csapata pihen az avarban, esetlenül bukdácsolva, táplálékot keresve. Nem könnyezem, már elfogyott minden csepp. Csak nézem a keresztet, égő vörös szemmel, és szeretném visszaforgatni az időt. Újra gyerekként szaladni a poros falusi udvaron, kergetni a csirkéket, felmászni a disznóól tetejére, mezítláb, félmeztelen állni az esőben, hogy azután a nagyi megtörölgessen.
Már nem lehet. Az idő eltelt, az évek fogaskerekei csikorogva forognak tovább, miután ledarálták nagymamám életének fonalát. Becsukom a szemem és várok. Várom, hogy elmúljon ez az egész. Várom, hogy felébredjek egy rossz álomból és mosolygós arcát lássam ismét, ezernyi ránc rejtekéből is szépnek. Megfognám újra dolgos kezét, végigsimítanám bütykös ujjait, nevetve kérném, csiklandozzon még egy kicsit. Este pedig a vastag dunyha alól hallgatnám meséit.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szalma mackó és egy fa huszár. Történt egyszer, hogy ők ketten hosszú útra keltek, megkeresni a nagypapát. Mentek árkon-bokron át, míg végül a nagy udvar rejtekében, a kert végében meglátták ősz nagyszakállú arcát. Éppen faragott, egy másik fa katonát.”
Ilyen kis rögtönzött meséket is hallottam tőle, de nagyapát soha sem láttam. Még meg sem születtem, amikor eltűnt a háborúban. Nagyi azonban sokat mesélt róla, így mindig úgy éreztem, hogy itt van közöttünk.
Soha nem ment férjhez újra. Halála napjáig reménykedett. Tette a dolgát minden nap és várt. Több mint hatvan év telt el, de ő a szívében még nem temette el.
Kinyitottam a szemem. Már kezdett sötétedni. A gyertya, amit gyújtottam csonkig égett. Másikat vettem elő és a márványlapra tettem. A gyufa sercenése hihetetlenül hangosnak tűnt ebben a csendben. Néztem a körülöttem világító kicsi fénypontok seregét és búcsúztam. Összeszedtem az elszáradt virágokat, a frisseket helyükre igazgattam a vázában és csendesen, mintha itt lenne velem, annyit mondtam:
- Szia nagyi! Holnap is eljövök – és elindultam a kijárat felé.

Az út az öreg vályogházig nem volt hosszú. Autóm szinte magától odatalált. Gondolataim egészen máshol jártak. Felrémlett előttem ismét egy emlékkép, ahogy ázott kis verébként ülök a rozoga ágyon és bundás kenyeret majszolok, házi kolbásszal. Ez volt a kedvencem gyerekként és ő ezt jól tudta. Olyan finomat azonban csak a nagymamám tudott sütni. Annak a kenyérnek lelke volt, mert belesütötte szíve minden szeretetét.
Megérkeztem a házhoz, kiszálltam az autóból, kinyitottam a nyikorgó nagy vaskaput és beléptem az udvarra. Most nem fogadott gombóc, a kis fekete puli. Néhány nappal ezelőtt ő is követte gazdáját. Csendesen, békésen aludt el vackában. A kert végében temettük el.
A düledező kis viskó padlásfeljárója felé vettem utamat. Már összeraktam nagyjából egy dobozba amit szeretnék emlékbe elvinni magammal, mielőtt a ház új tulajdonosa megérkezik. Nem én döntöttem így, engem meg sem kérdeztek. Gyermekkorom, emlékeim színtere eladásra került és nem tudom mi lesz további sorsa.
A korhadó létra fokaira óvatosan léptem, nehogy éppen most fáradjanak el lábaim alatt. Felérve magamhoz vettem a dobozt és már éppen indultam volna vissza, amikor egy másik, kisebb dobozt vettem észre a túlsó sarokban. Szinte esküdni mertem volna rá, hogy tegnap még nem volt ott. Kíváncsian visszamásztam, odaléptem és lassan kinyitottam.
A félhomályban egy zacskóba csomagolt szalmamackó csodálkozó szemei néztek rám és egy fa katona kackiás bajszú mosolygós arca. Kivettem őket és mindkettőt magamhoz öleltem. Éreztem, hogy valami ismét elpattan a lelkemben. Szemeim újra megteltek könnyekkel. Ültem a poros padláson és sírtam.
Nem tudom mennyi idő telt el így és nem is igazán érdekelt. Dörögni kezdett az ég és villámok fénye világította meg a padlás pókhálós fa gerendáit. Kézbe vettem a csomagokat és learaszoltam a létrán. Beültem a kocsiba és haza indultam.

Otthon a feleségem nyitott ajtót, megölelt és a gyerekszoba felé húzott.
- Gyere! Dorka nem hajlandó elaludni addig, amíg nem mesélsz neki.
Átöleltem és együtt indultunk a szoba felé. A kis éjjeli lámpa fényében jól láttam, hogy kislányom szeme még nyitva, bár már nagy erőfeszítéseket kell tennie, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Megsimogattam kis arcát, megpusziltam és leültem az ágya melletti fotelbe.
- Mesélsz nekem Apa? – kérdezte édes kis csilingelő hangján, én pedig belefogtam.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szalmamackó és egy fa katona – kezdtem és a kis dobozból előhúztam őket.
Szemei felragyogtak, amikor a lezárt zacskóból kivettem és odaadtam neki mindkettőt. Magához ölelte új barátait, én pedig folytattam:
- Ők ketten elhatározták, hogy nagy útra indulnak és megkeresik a nagymamát…
Amikor ide értem a mesélésben, felnéztem. Máig sem tudom, hogy igaz-e, vagy csak a fáradtságtól láttam így, de az ablakon keresztül nagyit pillantottam meg. Mosolygott, de arcán végigperegtek könnyei és hangosan koppanva érkeztek meg az ablakpárkányra.
Az ég hatalmasat dörgött és a közelben villámlott is, majd hihetetlen erővel rákezdett az eső.
Kislányom a szalmamackót ölelve békésen aludt. Néztem őt néhány pillanatig, megsimogattam finoman és újra az ablakra tévedt a tekintetem. Nagyi már nem volt ott. Csak a sűrű esőcseppek járták ütemes táncukat a párkány bádoglemezén…

Írta: Bakos József
2
Jozsi-foszerkeszto - 2009. október 24. 17:16:56

Kedves Daisy, Judit, Timóca, Gabi, Lea, Viola és Ilona! Köszönöm, hogy olvastátok történetemet, amely majdnem teljes egészében valóságos történet. Csak az nem pontos, hogy fiam van, de a többi igen. Ezzel a történetemmel állítottam emléket nagymamámnak, aki néhány évvel ezelőtt hagyta itt ezt a világot. Még ma is hiányzik...

443
dzsenyami - 2009. október 22. 21:27:56

Kedves Józsi ... meghatódva olvastam a történetet...gratulálok...
szeretettel
Ilona

277
farkas viola - 2009. október 22. 21:04:39

Kedves Józsi!
Gyönyörűen megható a történeted, én is sajnálom, hogy nem lehet rá szavazni. Jó volt olvasni.
Szeretettel: Viola

555
Lea - 2009. október 13. 10:23:28

Köszönöm Neked!
Megható történet, gyönyörű!!!! Szavam sincs rá hirtelen....

366
MajorGabi - 2009. október 08. 22:22:32

Kedves Józsi!

Én is nem régen veszítettem el drága nagyim és nagyon-nagyon hiányzik ! Minden pillanat, amit vele tölthettem gyerekkoromban, az maga volt a mese ötvözte valóság. Maga volt a szabadság és a boldogság. Maga volt a nagybetűs szeretetet !
Hiányzik az arca, hiányzik a mozdulata és főleg a hangja. Mesés hangja volt ! Itt cseng még most is fejemben.

Szép volt és mélyértelmű írásod !
Gratulálok Neked !

MM Gabi

686
T Pandur Judit - 2009. október 01. 17:46:12

Kedves Józsi!
Nagyon szép ez az igaz történet, amiben nemcsak egy hajdani kisfiú siratja férfiként a szeretett nagymamáját, hanem az életlánc szemei is felvillannak előttünk.
A kicsi fiú felnő és az ő kicsi lányának mondja a nagymamától hallott mesét.
A mesék tovább élnek, a következő generáció emlékeiben.
Megható és vigasztaló is egyben a meséd.
Judit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.