Skapi Anni: Nehéz kő - 1. helyezett (2009. október)

/Elbeszélés/

Olyan rég óta sajog a szívem, mardossa a lelkem, elszorítja torkom az a gondolat, hogy nem kellet volna így történni és hibásnak érzem magam, de az idő elszaladt.
Drága jó anyám itt hagyott már régen, és nincs hozzá erőm, hogy ezt megemésszem. Nincs a napnak olyan szaka, főleg, ha itt az éjszaka, vele kelek, vele fekszem, gondolatban van mellettem. Mikor reá gondolok, a szívem oly nagyon dobog, imára zárt kezem töröm, nincsen már semmi örömöm. Elment tőlem, elhagyott, maga után bút hagyott. Hogy is történt, elmesélem, hátha megkönnyebbül szívem.
Nem volt jó élete. Korán férjhez ment, mert már útban volt a baba. Nagyon szerette apámat, de ő nem akarta elvenni, mert Ő az anyjához nagyon kötődött és félt tőle, meg megbántani sem akarta, vagy ki tudja ezt pontosan. Anyukám elutazott apám nővéréhez, aki őt elhívatta magához és kényszerítette aput, hogy nősüljön meg. Édesanyám és édesapám között tíz év korkülönbség volt, ami a későbbiekben nem bizonyult jónak. Abban az időben, az ötvenes években borzasztóan nagy bűn lett volna leányanyaként élni.
Apám így hazavitte asszonyát, akit a már akkor is beteg nagymamám cselédként kezelt. Igaz, hogy beteg volt, magas vérnyomásos és még cukros is, pont úgy, mint én most. Az inzulin injekciókat jó anyám adta be neki naponta kétszer, ha jól emlékszem. Nagymama állapota egyre romlott, agyér elmeszesedésben szenvedett, ami azt jelentette, hogy sokszor nem tudta, mit csinál, mit mond, vagy helyes-e, amit tesz. Arra azért volt esze a kis öregnek, hogy nap, mint nap megalázza anyukámat, hallottam naponta ezerszer mamám történeteit, amire előbb utóbb ráuntunk mind a ketten, a nővérem és én is. Nagymamám kiment a piacra, bevásárolt, de az árukat otthagyta, majd kiküldte anyámat, hogy hozza haza őket. Mindennel így csinált, anyám kezébe tíz éven át pénzt nem adtak. Soha nem vehetett magának semmit, csak a hattagú családra kellett neki dolgoznia, és rengeteget dolgozott. Olyanokat kellett neki csinálni, amit otthonában sohasem látott. Disznókat, libát, kacsát, tyúkokat kellett nevelnie, főznie az egész családra, mosni, persze akkor még kézzel a teknőben és hordani a hegyről a vizet és a kerekes kútról az ivóvizet. Ez a házunktól nagyon messze volt és persze ott voltunk még mi is, két pici gyerek. Hát akkor volt rossz sorsa igazán a nőknek! El ne felejtsem, hogy még volt két helyen is földünk, az is anyukámnak kellett megművelni. A szenet, amit hoztak a tüzeléshez, azt is ő hordta be a kamrába. Mikor már nagyobbacskák voltunk, mindig segítettünk neki. Ketten fogtuk a nagy kosarat a testvéremmel, cipeltük, húztuk, toltuk, vontuk. Én még vizet is hordtam a hegyről, ez volt a mosó és a mosdóvíz. Volt egy olyan szerkezet, talán járomnak nevezték, amit az ember a vállára tett. Annak a végén két kampó volt. Ha az ember a vállaira tette, egyszerre négy veder vizet is haza tudott cipelni. Eleinte csak fél vederrel vittem, aztán fokozatosan többel. Mire iskolába indulhattam, már két tele vedernél tartottam. Aztán líciumot szedtünk a kacsáknak, anyuci meg biciklivel ment a határba csalánt szedni, meg lúdhúrt a tyúkjuknak. Nagyon korán kelt, mert már mire reggelit kellett készíteni, ő már visszafele jött a határból. Eszméletlenül sokat dolgozott. Születésem előtt, nagymosás után a disznóknak megfőzött krumplit a kezével már nem bírta összetörni, így a lábával állt bele a vályúba, azzal taposta darabokra a moslékot. Apám látta ezt, volt mikor besegített, de sohasem állt ki mellette, hogy ez egy állatnak is sok lenne, Hagyta, hogy anyám sírva szenvedjen. Nagyi, mikor már betegebb volt, megcsinálta azt, mert ő is segíteni akart, hogy a fövő húslevesbe beleöntötte a mosogató levet. Anyám fiatal volt és nem értette meg, hogy ez nem gonoszság akart lenni, nagyi csak segíteni akart, de már nem tudta, mint csinál. Anyám nem bírta cérnával és öngyilkossági kísérletet tett. Mi még kicsik voltunk és nem értettük, hová és miért viszi el a mentő az anyukánkat. Idegösszeroppanása is volt többször, fuldoklott, nem kapott levegőt. Mindig hideg vizes ruhát rakott a mellére. Öngyilkossági kísérletet is tett többször, a legutóbbinál márt elvált asszony voltam és sokáig jártam Miskolcra látogatni, mert nagyon nehezen tudták megmenteni. Nehezen beszélt és járni sem tudott sokáig. Rettenetes és szomorú gyermekkorom volt emiatt. Szüleim sokat veszekedtek, még verekedtek is. Anyám többször hazaköltözött velünk a másik nagymamámhoz, de aztán visszamentünk, mert apa megígérte, hogy épít egy házat a mi családunknak és oda fogunk költözni. Apa el is kezdte a ház építését, be is fejezte, de mi ott maradtunk mégis. Apu félt, hogy anyu nem fogja ellátni ezután a szüleit, nem fog rájuk főzni, mosni, ezért nem akart elköltözni.
Mi, gyerekek különben nem nagyon figyeltünk ezekre a gondokra, mert nekünk nagyon jó játszótársaink voltak, remek bunkereket tudtunk építeni a szomszéd kerítése mellett az orgonabokrokból. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk reggeltől estig. Sokszor be is pisiltem, mert nem mentem el időbe a WC-re, nehogy kiessek a játékból. Ettük a finom, anyám sütötte házi kenyeret, házi zsírral és megcukrozva, vagy csak vizes cukrosan meg lekvárosan. Vaj csak nagyon ritkán volt, ha édesanyám köpült. Ezeket sohasem fogom elfelejteni. Az is lehet, hogy nem is pontosan így történtek, csak én így emlékszem rájuk. Apuról arra emlékszem, hogy mindig dolgozott a műhelyben nagyapával. Mindketten asztalosok voltak. Csak ebédnél találkoztunk, mert hétvégén délelőtt apa elment kuglizni, vagy kártyázni, megebédelt és megint elment. Így volt ez mindig. Anya ilyenkor sütött süteményt, vagy kötögetett, horgolt vagy hímezett, vagy volt olyan, hogy nagyon ritkán elvitt minket is a barátnőjéhez. Olyankor a lelkünkre kötötte, hogy ha erélyesebben ránk néz, vagy az asztal alatt rátapos a lábunkra, nem ehetünk többet a sütiből, amivel megkínálnak, mert az illetlenség. És ha útközben megszorítja a kezünket, az azt jelenti, hogy köszönni kell. Emlékszem egy ilyen alkalomra, mikor Mártinál, anya barátnőjénél nagyon finom habrolót sütöttek. Volt két nagy tálcával, de nekünk annyira ízlett, hogy majdnem bevágtuk az egészet. Anyukám hiába taposgálta a lábunkat, mi nem akartuk észrevenni, és még azt is megjegyeztük, anya, miért taposol a lábunkra? Na, kaptunk mi otthon ezért eleget, hogy ne legyünk többé ilyen szemtelenek. Szereztünk neki sokszor bosszúságot, de olyan nagyon rosszak nem voltunk.
Ő, az én drága édesanyám elment és engem ezekkel az emlékekkel itt hagyott. Számtalan gondolat kavarog a fejemben, csapódnak hol, ide, hol oda az emlékeim, de mindig arra térek vissza, hogy ő már nincs velem. Olyan sokszor szeretném megkérdezni tőle, hogy jól emlékszem, mama? Választ hiába is várok, nincs, elment, végleg. Valami nagyon szomorú, szorító érzés kerít hatalmába, sírni, zokogni, üvölteni szeretnék, de se szó, se könny nem jön a szememből, de elönti testem egy forró, meleg hullám, a fejem búbjától a talpamig. Aztán meg hirtelen borzongást és enyhe émelygést érzek. Miért nem tudom jól kibőgni magam, az biztosan megnyugtatna?

Miért? Miért kell állandóan őrá gondolnom? Lelkiismeret furdalásom lenne? Nem, az nem lehet. Hiszen én, amit tehettem, megtettem érte. Gyakran jártam haza, amikor csak lehetőségem volt, de kéthetente mindig hazamentem. Nem volt könnyű, mert vonaton utaztam a három gyermekemmel és még át is kellett szállnunk. A csatlakozás meg rettenetesen rossz volt. Haza mentünk, kitakarítottunk, ha kellett, főztem, de legtöbbször én vittem az ennivalót is, hogy ne legyen erre gond. Amikor még anyukám annyira bírta, hogy megfőzzön, azért felkelt, de ebéd után le is feküdt és végig pihente az egész napot. Súlyos depressziós volt, ki sem lépett a házból éveken át, és mindig csak azt hajtogatta, hogy hogyan tette tönkre az életét apu, amiért nem költöztek el, és ő ebbe rokkant bele. Rettenetes érzés volt akkor is és most is, hogy nem tudtam segíteni rajta. Hiába mondtam el százszor, hogy az akkor volt és túl kell rajta lépni, ne eméssze magát olyan dolgokkal, amin már úgy sem lehet változtatni. Ő erre nem volt képes, sőt egyre jobban belelovalta magát, nem volt más témája, csak kizárólag ez. Pedig ötven év is eltelt már azóta. Volt idő, mikor el akart költözni ebbe a városba, ahol én lakom, de apa nem egyezett bele. Mikor meg már ő is belátta, hogy anya egyre jobban tönkremegy, akkor vagy itt nem volt olyan lakás, vagy a miénkre nem volt vevő. Egyszer azonban mindkettő összejött, aminek szomorú vége lett. Apám, mint már öregember, nem bírt elszakadni a saját fészkétől. Olyan ez, mintha egy öreg fát át akarunk ültetni. Nem fog megmaradni. Apám az aggodalomtól, az idegeskedéstől agyembóliát kapott. Kis híján, majdnem meghalt. Ezek után anyukám teljesen lemondott a költözködésről, még jobban magába fordult.

Sohasem éltek jól, nem beszélgettek, csak veszekedtek. Anyukám négy polgári iskolát is végzett, míg apának csak hat osztálya volt. Anyu erre nagyon büszke volt és számtalanszor az apám fejéhez vágta, hogy ő buta. Pedig egyáltalán nem volt az. Kiváló, megbecsült szakember volt, először kisiparos, aztán a Borkombinátban dolgozott, mert a rendszer megölte a kisiparosokat, sőt, én sem tanulhattam volna akkor tovább emiatt. Anya mindig nagyra vágyott, ő pedagógusokkal, orvosokkal barátkozott és lenézte az apu fajtáját, apa viszont az úri népséget nem szerette. Soha sem láttam őket, hogy szeretgették volna egymást. Apa ilyen tekintetben nagyon prűd volt. Mi is csak rendesen felöltözve, ruhában közlekedhettünk a lakásban. Anya szeretett volna szórakozni menni, hiszen tíz évvel fiatalabb volt apámnál és nem volt fiatalsága, csak a sok munka. Apa meg fiatal korában, még a házassága előtt focizni járt, ő kimulatta magát. Szépen játszott hegedűn és volt egy zenekara is, a falusi mulatságokon mindig ők zenéltek. Ő megteremtette a maga szórakozását, de anyának ez nem sikerült, mert tulajdonképpen ott voltunk mi, gyerekek, akiket nem hagyott magára. Mire meg felnőttünk, addigra ő már tönkrement. Nekem nagyon rossz volt gyerekként is, meg felnőttként is, mert mind a kettőjüket nagyon szerettem. Ha anya panaszkodott őt hallgattam, ha apa, akkor meg őt, de mind a kettőjüknek azt mondtam, miért nem élnek szépen, békességben, hiszen megtehetnék, temessék már el a múltat és éljenek a jelenben, tekintsenek előre, a holnapba, de hiába volt minden.
Anya azt szerette volna, ha mindig hazamegyek, mert egyedül volt, apuval nem tudott beszélgetni. Nem akarta megérteni, hogy nekem is van egy életem, én dolgozó nő vagyok, és ott van a három gyermekem. Mivel egyedül neveltem fel őket, rengeteg pluszmunkát is vállaltam, hogy meg tudjunk élni. Anyuék is segítettek, mert nekik több volt, apu akkor még dolgozott és maszekolt is, anyukám pedig egy rendkívül ügyes asszony volt. Mindenbe belekezdett és megtanult saját erejéből mindent. Mivel munkahelye nem volt, amit ezerszer is felrótt apának, mert ő nem engedte annak idején. Megtanult harisnyát felszedni, azután kötőgépet vett és pulóvereket kötött. Szépen rajzolt, mintákat tervezett és különleges festékkel anyagra drukkolt mintákat, amelyeket az asszonyok kihímezte. Turkálót nyitott, díszdobozokat bélelt selyemmel evőeszköz készletekhez, de vasat is gyűjtött és még nem is tudom felsorolni, mi mindent csinált. Sőt, fűrészelni is megtanult. Óriási nagy rönkökből deszkákat fűrészelt nagy körfűrésszel, ha apa nem volt itthon. Lehet, hogy ettől lett három gerincsérve is, ami rettenetesen fájt neki és nem lehetett megműteni, mert lebénult volna, legalább is ezt mondták az orvosok. Amíg nekem segíteni kellett, amiért a testvérem nagyon haragudott, hogy miért fogadom el, addig tartotta magát az anyukám, de amikor én gyakrabban vittem haza neki dolgokat, mert emelkedett a fizetésem, akkor kezdte jobban elhagyni magát. Én ezt észrevettem és akkor is elvettem azt a kis pénzt, mert ő ettől úgy érezte, hogy szükség van rá. Sok vitám volt ezzel kapcsolatban a testvéremmel, míg végül ő is belátta, de számtalanszor a fejemhez vágja a mai napig is, de nem baj.

Jól esik ezeket elmondani, olyan, mint ha itt lenne velem, szinte látom őt.
Nagyon lefogyott, de nem volt sovány. Alacsony növésű volt, alig százötven centi. Mindig azt mondta, hogy kicsi vagyok, de hűm. Büszke volt magára ilyenkor, meg is emelte hirtelen az állát, ezzel is mutatva, hogy ő különb másoktól. Istenem, de régen is látta ezt a mozdulatát. Igen, most a szememet elöntötte a könny, a torkom szorítja a sírás, itt vagyok egyedül én is, és szükségem lenne rá nagyon. Alig látok, a könnyeim peregnek, de nem baj, minden könnycseppem érted hullatom, mama, szeretlek nagyon. A gyermekeim felnőttek, nem érzik jól magukat itthon, jó menjenek is, amíg fiatalok, de nekem, mama, nekem szükségem lenne rád! Megint az a súlyos nehéz kő, amit évek óta cipelek, már a gerincemet is lehúzza, nem csak a szívemet.
A mamám mindig hangoskodó volt, sokat veszekedett, na, nem velünk, talált valakit mindig, akit szidhatott. Mondtam is egyszer régen neki, hogy anya, ne veszekedj már mindig, mert ha meghalsz, a jó Isten a nyelvedet nem fogja beengedni a mennyországba. Ezen sokszor nevettünk is, de ma már nem tudok rajta nevetni. Mielőtt anya meghalt, háromszor is volt kórházba, de estére hazaküldték. Ott is hamar összeveszett bárkivel, ha nem úgy csinálták, ahogy ő akarta. Mikor utoljára voltam otthon, még mondtam is, milyen jól néz ki, meg van hízva. A körzeti orvos rendszeresen járt ki hozzá, sok gyógyszert szedett. Sokat kellett vízhajtót szednie, ilyenkor szinte jártányi ereje sem volt. Olyan eset is megtörtént, hogy megérkeztünk hozzájuk, de a következő vonattal már jöttünk is vissza, mert anyukámnak olyanja volt. Sokszor dühös is voltam rá, mert bolondot csinált belőlem gyakran. Zsarolta az embert, ezzel az állandó hazamenetellel. Nekem nincs autóm, nem is volt, vezetni sem tudok, erre még nem volt se időm, se pénzem, pedig szerettem volna megtanulni. Elfárasztott az utazás, én sem nagyon fiatalodtam, fájtak a lábaim, már akkor magas, illetve ingadozó volt a vérnyomásom, meg cukros is lettem.

Rengeteget idegeskedtem, de erről majd máskor. Szóval megint elvitte a mentő édesanyámat, de most már nem a közeli kórházba, hanem Miskolcra. Akkor már alig kapott levegőt. Reggel meghívta a doktornő a mentőt, de az nem akart jönni. Hívták többször is, míg végre délutánra ért oda. Ez után érkeztünk mi apához és kiderült, hogy délelőtt volt ott egy mentős, és azt mondta apunak, hogy van egy sürgős esete, várhat-e még a mamám. Apa azt felelte, hogy igen, erre elmentek. Mire anyával a mentő Miskolcra ért, szegénynek tüdőembóliája lett. A nagy sietségben otthon maradtak a ruhák a bőrönddel úgy, hogy a nagyobb lányommal, akinek akkor már volt kocsija és férjnél is volt, vittük a mentő után. Én akkor jöttem rá, hogy az a szép sima arc, az a kis pufókság anyun nem hízás, hanem mind víz volt. Nem bírt lábra állni, úgy tartottuk két oldalról és fogtuk az ágytálat. Anyu egy órán keresztül csak pisilt egyfolytában, vagy még tovább is. A nővérkék, mikor eljöttünk, nem ágytálazták, adtak rá egy nadrágpelenkát, ami kiborította szegényt. Azt mondta, mikor másnap meglátogattuk, hogy az egész ágy csupa pisi volt, de nem foglalkoztak a nővérkék vele. A főorvos asszony annyit mondott, mikor felkerestem, hogy csoda, hogy nem vitte el az embólia. Kértem, természetesen a borítékkal, hogy javítsák már fel legalább annyira, hogy fel tudjon kelni, elvégezni a dolgát. Aztán csak telefonáltam minden nap kétszer is, mert nekem dolgozni kellett. Úgy volt, hogy másnap megyünk meglátogatni, mikor szól a telefon, hogy ne Miskolcra menjünk, hanem haza. El voltam hűlve. Hogy lehet, hogy egy tüdőembóliás beteget egy hétig sem tartanak benn. Rá két hétre a mamám meghalt. Akkor is oda indultunk a lányommal, csak először elintézni való volt Miskolcon és visszafelé akartunk bemenni. Ott ért utol a telefonhívás. A testvérem telefonált, az apa karjai közöl lehelte ki a lelkét anyukám. Borzalmas látvány volt, nem is szerettem volna megnézni, de direkt megvártak vele és addig nem vitték el anyut, hogy megnézhessem. Most is itt van a szemem előtt és nagyon rossz érzés tölt el megint, mert látom, hogy a nyelve nincs a szájába, csupa vér, és kilóg. Apa mondta, hogy jöttek az asszonyok, akik ezt el szokták végezni, megfürdették, de a nyelvét nem tudták a szájába betenni. És akkor eszembe jutott az, amit én régen mondtam ezzel kapcsolatban. Mondtam is apának, hogy ne haragudjon, de, ha valami történne, mivel ő már nyolcvankilenc éves, én nem akarom őt úgy látni.

Nekem maradjon meg a szemembe olyannak, amilyen. Sajnos anyukám arcát sokszor látom azzal az utolsó képpel, pedig jobb lenne mosolyogva látni őt. Ma már megpróbálom Őt elengedni, mert öt év is eltelt az óta és én még mindig nem tudok megnyugodni. Hiányzik, rettenetesen, borzasztóan hiányzik nekem.

Az ottani templomban volt a búcsúztatása. Amikor mentünk felfelé a templomba, csendesen, apával egymásba karolva, még szellő sem rebbent, és az én arcomat megsimogatta valaki. Édesanyám meleg, lágy kezét éreztem az arcomon és azt hallottam magamban, ne sírj, szeretlek!... És itt megint meg kellett állnom, mert… azért. Mintha kicsit enyhülne a szorítás a szívemben, de nagyobb a görcs a torkomban. Nem tudom, hogyan menjek tovább, beszéljek-e hozzá úgy, mint azóta is minden nap, többször is, vagy hagyjam őt nyugodni békében. Még rengeteg emlékem van, amit egyszer le fogok írni. Majd egyszer, nem sokára. Csak azt a nehéz követ meddig kell hurcolnom? Vagy ez a kő jelenti az emlékeimet rólad? Akkor a síromig cipelem szó nélkül édesanyám!

2009-05-03.

Írta: Skapi Anni
801
Skapi Anni - 2009. október 31. 22:27:26

Drága Tigram!

Köszönöm szépen és drukkolok Neked!

Nagyon sok szeretettel: Anni

795
Tigram - 2009. október 29. 22:46:18

Osztom Zsuzsa nézetét.
Aki nem ért hozzá, ne írjon véleményt.

Anni, csodálatos az írásod. Összeszorult a torkom.
Ölellek szeretettel: Tigram.

801
Skapi Anni - 2009. október 08. 15:06:13

Kedves Zsuzsanna!

Minden szavaddal hozzájárulsz a lelki békém megtalálásához. Tudom, hogy nem vagyok egyedül a sorsommal és nagyon sajnálom, hogy a Te életed sem volt felhőtlen. Az az igazság, hogy akkor, abban a helyzetben az ember nem tud olyan tisztán gondolkodni, mint utólag. Utólag valóban könnyű okosnak lenni, hallhattuk már sokszor és ez így is van. Valóban változtatnunk kellett volna régebben édesanyámmal sorsunkon, de el kell mondanom azt is, hogy én apás voltam és a hibáit csak felnőtt fejjel tudtam megítélni. Imádtam apámat is, és el sem tudtam képzelni, mint gyerek, hogy ők külön is élhetnének. Én és a tesóm megakadályoztuk édesanyánkat, hogy változtasson az életén, mint ahogy az én gyermekeim sem járultak hozzá ahhoz, hogy a válásom után elköltözzek innen. Ez a sors iróniája. Pedig az én életem is másképp alakulhatott volna. De hagyjuk, régen volt, tekintsünk előre.
Nagyon köszönöm, hogy megértettél és azt is, hogy kiálltál mellettem az ÁTLAGOS miatt. Én nem akarok vele foglalkozni. Ha valaki ettől boldogabb, hát legyen.

Hálás szívvel köszönöm: Anni

230
Torma Zsuzsanna - 2009. október 08. 09:48:24

S most én kérdezem: ki mert erre átlagost adni?

Torma Zsuzsanna

230
Torma Zsuzsanna - 2009. október 08. 09:46:08

Kedves Anna!
Tisztellek, becsüllek a szókimondásodért. A rosszért is, a jóért is. Mivel tudom magam is, nincs olyan ember akire csak csak csupa jót, vagy csupa rosszat lehet mondani. Életünk során mindannyian követünk el hibákat, s megbánthatjuk akarva vagy akaratlanul is közvetlen hozzátartozóinkat. Előfordul azonban olyan is, hogy ezek a dolgok akarattal történnek. Akiknek nincs meg a lelki békéjük, azok gyakrabban "sebeznek" meg másokat a szavaikkal vagy cselekedeteikkel, hogy másoknak se legyen jó! Nem így születnek, de a sors néha ilyenné teszi őket!
Elbeszélésedből megértettem, hogy a sok hányattatás ellenére, ami gyermekkorodban, majd fiatal felnőttkorodban is ért, - amiért lehetne szüleidet okolnod -, megbocsátottál édesanyádnak, mint ahogyan legtöbben megbocsátunk, amit ellenünk, és maguk ellen is elkövettek. Az én gyermekkorom sem volt felhőtlen apám alkoholizmusa miatt, hiszen már kicsi gyermekként kellett szembesülnünk vele, egészen 21 éves koromig, amígy ott nem hagytuk őt, édesanyámmal együtt, férjemmel való házasságkötésünk után egy évvel.
Talán Nektek is változtatnotok kellett volna még régebben, még időben ahhoz, hogy a felnőttkorod és szüleid idős kora felhőtlenebb legyen. Nem kell, hogy bárki bárkinek is a cselédje legyen a családban. Ezért nagyon sajnállak Téged és édesanyádat is.
S külön is becsüllek 3 szép, jó leányod felneveléséért!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

801
Skapi Anni - 2009. október 07. 21:37:09

Kedves Timóca!

Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted. Igen, egy kis faluból származom, sohasem éltem fényesen, mindig, mindenért keservesen megdolgoztam és jelenleg is minden fillért meg kell becsülnöm, de mostanában valahogy jobb a kedvem, mióta veletek vagyok.

Szeretettel: Anni

801
Skapi Anni - 2009. október 07. 08:22:50

Kedves Maja, Kati és Maya!

Köszönöm, hogy ellátogattatok erre az oldalra is, nagy bátorság volt ilyen hosszú elbeszélést elolvasni, hiszen gondolom sok dolgotok van. Igen, én is meglepődtem magamon, mikor ezeket leírtam, de a gondolatok csak jöttek egymás után és már utólag nem akartam szépíteni rajtuk. Így éreztem, így írtam le. Édesanyám 2004-ben távozott körünkből. Azóta már beszélgettem olyan emberekkel, akik segítségével sikerült Őt elengednem és ezáltal megkönnyebbülnöm. Ez nem elfelejtést jelent, csak az élet ilyen dolgaiba való belenyugvást.

Hálás Köszönetem Mindhármótoknak: Anni

490
kismehi - Libricz Maja - 2009. október 05. 18:00:39

Kedves Anni!

Megdöbbentő nyíltsággal írtad le életeteket, ami bizony nem volt egyszerű, és most sem az.. Az az igazság nem tudom mi a jó. Beszélgetni elhunyt szeretteinkkel egy életen át, vagy elengedni... apukám 19 éve halott, hiányzik még mindig...
az én utolsó képem sem túl szép róla.
Talán nekem is ki kellene írnom magamból.

Csak a szépre emlékezzünk...
Üdv: Maja

227
kondrakati - 2009. október 04. 07:40:08

Kedves Anni!

Nagyon kemény az írásod. Érződik, hogy nagy terhet cipelsz, mert nyersen tényszerűen írtál.
Írásod bizonyíték arra, hogy milyen hatással van ránk a gyermekkor, mennyire fontos, hogy milyen családban növünk fel. Az én gyermkkorom is sok mindenben hasonló volt a tiédre, csak nekem az édesapám halt meg.

Kívánom, hogy az idő, és az írás képessége legyen gyógyír a lelkedre.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.