Skapi Anni: Milyen vagyok én? - 2. helyezett (2009. november)

/Elbeszélés/

- Most az egyszer kérlek, ne szólj közbe, csak hallgass meg! Szükségem van arra, hogy valaki egy kicsit idefigyeljen rám, hogy elmondhassam a gondolataimat, mert már nem vagyok abban sem biztos, hogy normális vagyok-e, vagy sem.
Annyi gondolat cikázik a fejemben, csak magamban töprengek, és, nincs, akivel megosszam mindazt, ami engem izgat. Tulajdonképpen nem tudom, hogy csak engem foglalkoztatnak-e hasonló gondolatok, vagy másokat is? Ha azt vesszük, hogy van egy háromszobás lakásom, és én mégis, télen-nyáron, éjjel-nappal kiülök az erkélyre, és csak is ott szívom el a cigarettámat és iszom meg a cappuccinomat úgy, mint most is télikabátban, sapkával a fejemen. Képes vagyok cipőt húzni, kivinni a lócára a fenekem alá a kispárnát, de ha hidegebb van, még plédbe is becsavarom magam, és ott ülök egyedül, éjnek idején, magányosan, gyakran többször is egy éjszaka és gondolkozom, meg cigizek, akkor azt mondom, hogy nem vagyok normális. Azon töröm a fejem, hogy mások szoktak-e ilyen dolgokra gondolni? Érdekli-e őket az, hogy amire gondolnak természetes-e, vagy nem. Ez a depresszió tünete, vagy egyszerű emberi gondolatok?

Azon tűnődök, milyen ember is vagyok én? Normális, vagy hüly-e, depressziós vagy épelméjű, átlagos vagy átlagon aluli, gátlásos vagy gátlástalan, jó lelkületű vagy talán gonosz, jó vagy rosszindulatú, érzékeny vagy érzéketlen, jó vagy rossz szülő, felnőtt, vagy olyan, akinek sohasem nő be a feje lágya, felelőtlen vagy felelősség teljes, gondatlan vagy gondos, szerencsétlen nyomorult vagy nem az, kötelességtudó vagy hanyag? És még sorolhatnám az ellentéteket, de mindig egy a vége. Ilyen a többi ember is, mint én, vagy más vagyok-e, mint a többiek? És ha igen, akkor ez most jó, vagy rossz? Kell-e az embernek ezekkel a kérdésekkel foglalkozni? Fontos-e az, hogy mindenki ismerje önmagát? Ha őszintén válaszolok a saját magamnak feltett kérdéseimre a válaszaim biztos, hogy a valóságot fogják tükrözni? Nem leszek-e inkább arra képes, hogy hazudjak önmagamnak is? Ha őszintén válaszolok tetszeni fog-e az a kép magamról? Tudok-e még, vagy kell-e egyáltalán változnom? És ha igen, milyen irányú legyen ez a változás?

Tulajdon képen milyen ember vagyok én? Mindig ide lyukadok ki. Szeretnék jó lenni, megfelelni a családomnak, helytállni a munkahelyemen, de ez nekem kevés. Több szeretnék lenni egy átlagos embernél, és az eddigi életemben mindig arra törekedtem, hogy ezt be is bizonyítsam. Egymás után sorolom magamnak, hogy mennyi erőfeszítést végeztem, mennyivel többet produkáltam az elmúlt ötven év alatt, mint más hasonló korú társam, és mégsem vagyok más, mint az, aki csak tessék-lássék végezte a munkáját. Vagy csak én látom ezt rosszul? Nem így kell ezt értékelni, mint ahogyan én teszem? Nem jól álltam a kérdéshez?
Hát milyen ember vagyok én? Azaz egy biztos, hogy nem vagyok szerencsés. Minden fillérért meg kell keményen küzdenem. Semmi sem pottyant az ölembe, a mai átlagnál gyengébb az anyagi helyzetem. Semmiféle luxusra, például nyaralásra, pénzt félretenni nyugdíjas koromra nincs lehetőségem. Csak élünk egyik napról a másikra, pedig diplomás ember vagyok, szerencsére állásom is van, és a szakmámban dolgozhatok, amit nagyon-nagy szeretettel végzek és mindig is végeztem. Az utolsó porcikámig minden részemmel tanítottam, még éjszaka is szinte álmomban is csak az foglalkoztatott, hogy taníthatnám meg könnyebben, egyszerűbben a tananyagot azoknak is, akik nem akarnak tanulni. Olyan eszközöket gyártottam, kézzel minden tanítványom számára matekból és nyelvtanból, amivel játszva tanulhatnak. Kis tárcsákat vágtam ki papírból, nyelet is ragasztottam hozzá számolópálcikából. Arra mindig az aktuális témával kapcsolatos legfontosabb meghatározásokat, szavakat írtam rá. Vegyünk egy példát. A mondatfajtákat tanultuk. Készítettem gyerekenként öt tárcsát, és mindegyikre más-más színnel írtam fel a mondatfajtákat. Pirossal azt, hogy KIJELENTŐ, és piros színű számolópálcika volt a neve. Kékkel azt, hogy KÉRDŐ, kék a nyél is. Zöld volt a FELKIÁLTÓ, FELSZÓLÍTÓ fekete és az ÓHAJTÓ barna volt. Mindenki kapott egy füzetet, abba beírta az aktuális dátumot. Vettem mindenkinek egy piros-kék színest, természetesen ezeket mind saját pénzből, mert az iskolának ilyesmire sohasem tellett, a gyerekeknek megint nem, mert szegény, többszörösen hátrányos helyzetűek, gondolom tudod kik voltak. Én már tíz éve csak ilyen osztályt tanítok. A főnököm szerint azért, mert csak engem szeretnek, és csak én tudok bánni velük. Nekem mindegyik „gyerek”, akit meg kell tanítanom, ez a normális viszony. Hát az, hogy ez mennyivel nehezebb az már más kérdés, meg az is, hogy ezért semmiféle külön juttatást nem kapok, de ez is más kérdés. Kicsit elkalandoztam. Szóval én mondtam egy mondatot és az asztalra sorba lerakott tárcsák közül először csak a szemével, háromra pedig abban a pillanatban fel kell emelnie a gyerekeknek a kiválasztott tárcsát. Aki hamarabb vagy később emelte fel, az kiesett a játékból. Aki jó tárcsát emelt, amit a színe miatt is pillanatokon bejül meg lehetett látni, piros pontot, a rossz válaszért kék pontot írt be magának a tanuló. Az győzött, aki tízből tízet vagy kilencet eltalált. Ez olyan izgalmas játék volt, mert közben mindenki figyelte a magáét, de a másik gyerekét is, hogy ne csaljon. A gyerekek még szünetben is játszani akartak, sőt, még a nagy nyolcadikosok is ott álltak az ajtóban és irigykedtek, hogy mi milyen jót játszunk. Mindenki megtanulta másodikban az összes mondatfajtát, míg más osztályokban még negyedikben is problémát jelentett. Aztán megcsináltam ezt a szófajokkal, a szorzótáblákkal és más tananyagokkal is, mindig sikerrel. Elkészíttettem a késztek mintapéldányait, leírtam mindent pontosan, felajánlottam egyenesen a miniszter Úrnak, de nem kellett nekik. Szerintem jól is oldom meg a feladatomat, még sem vagyok elégedett, sőt úgy is mondhatnám határozottan elégedetlen vagyok. És most megint itt vagyok a kezdeténél. Jól értékelem én a helyzetemet, nem vagyok én elfogult magammal szemben? Valószínű, hogy nem jól látom magam, mivel mások nem így értékelnek. Az is igaz, hogy nekem nincs támaszom, nincs keresztapám, de az is igaz, hogy nem mindig álltam én két lábbal biztosan a talajon, de a munkámat akkor is becsületesen végeztem. Nekem is voltak nehéz éveim, amikor lelkivilágomat sikerült teljesen összetörni. De nekem akkor is talpon kellett maradnom, még ha nehezen is, még keményebben kellett tartanom a gyeplőt, és sajnos sokszor a gyeplő tartott meg engem, de ezen is emelt fejjel jutottam tovább és most a válásomra gondoltam, Egyedül maradtam három lányommal, mert a férjem úgy döntött, hogy vége, ő mást, egy húsz évvel fiatalabbat szeret, és lelépett. Nem ért váratlanul, mert tudtam én már az előtt, mielőtt az ikrek megszülettek, hogy a férjem félrejár, de nekem ő volt az első és az egyetlen. Nem tudtam megemészteni, elfogadni azt a gondolatot, hogy nem kellek neki. Csak tizenöt én után tudtam belenyugodni és elfogadni a tényeket, túllépni magamon. Ezek szerint erős vagyok, meg gyenge is, mert nagyon-nagyon sok minden fáj és talán az érzékenységem miatt duplán fáj, mint másoknak. De kinek ártottam ezzel? És miért foglalkozom olyan dolgokkal, amik már rég a múlt homályába vesztek? Miért nem tudok túllépni a múlton, megélni a jelent, és csak a jövőre gondolni? Miért fáj még mindig oly elevenen minden? Tudom én, csak nehéz kimondani.

- Egyedül maradsz barátom! Kirepülnek lassan a gyerekek a fészekből, megöregedtél, lassan senkinek sem kellesz,- mondom magamnak, de azonnal meg is cáfolom magam.
- Ez butaság. Rengeteg energiám van még, nagyon sok a tennivalóm. Inkább az a baj, hogy minden lassabban megy már, és ezt tudomásul kell venni, lelassultam. Ez van, de mindig tovább kell lépni.
Ötven felett már nem úgy van összerakva az ember, ahogyan azt szeretné. Ami elromolhat, el is romlik előbb, vagy utóbb. Itt is kezd fájni, ott is, az alvás sem a régi, fáradtabb is vagyok, a szívem is össze-vissza dobog, no meg a vérnyomás, aztán a cukor is magas, fájnak az ízületek, jó pár kiló felesleg van rajtam és nem akar lemenni. - Ugye hasonló a helyzet nálad is?
De ne nyafogjak már, hát milyen ember vagyok én? Anyámasszony katonája? Nem, azért annyira nem. De tudom-e már, hogy milyen is vagyok valójában? És kell-e ezt tudnom, vagy egyáltalán mit kell nekem tudnom ahhoz, hogy jobban érezzem magam a bőrömben?

Már lassan hajnalodik. Így van az, aki nem tud aludni éjszaka valami miatt, mert kérdések gyötrik vagy, mert éppen fáj a foga, vagy szeretné megismerni önmagát, hogy jobban tudjon értékelni másokat is, hogy jobban átérezze azt a helyzetet, amibe él, hogy még változtatni tudjon mindenen, ha kell, amíg van egy kis ideje, ha normális. Vagy nem?

És még mindig nem tudom, hogy milyen ember vagyok én? De még biztosan gondolkodom majd rajta. Megint el fogok kezdeni verseket írni, amit egy ideje abbahagytam. Lehet, hogy jót fog tenni.
- Ne nevess ki barátom, ha éjszaka az erkélyen látsz egy plédbe bugyolált sötétséget füstölögni. Én leszek az, csak gondolkodom. Gondolkodj velem. Köszönöm, hogy végighallgattál, és nem szóltál közbe. Most már befejezem, kezdek fázni, de majd folytatjuk! Rendbe?!

2005. 02. 13.

Skapi Anni
801
Skapi Anni - 2009. november 23. 22:08:07

Kedves Dia és Zsuzsanna!

Mindkettőtöknek köszönöm, hogy elolvastátok és véleményt is írtatok. Sajnos, ez pontosan úgy van, ahogyan érzem és ahogy Te is érzed Zsuzsanna. Hiába tiltakozunk, vagy próbálunk hinni másoknak, előbb vagy utóbb tudomásul kell venni a valóságot, el kell fogadni a tényeket.

Köszönettel: Anni

230
Torma Zsuzsanna - 2009. november 20. 13:39:42

Kedves Anna!

Igen, 50 fölött már elkezdődnek a bajok, még ha bármennyire is nem hiszik el sokan. De 60-hoz közeledvén meg még jobban.
Egyetértek:

"Ötven felett már nem úgy van összerakva az ember, ahogyan azt szeretné. Ami elromolhat, el is romlik előbb, vagy utóbb. Itt is kezd fájni, ott is, az alvás sem a régi, fáradtabb is vagyok, a szívem is össze-vissza dobog, no meg a vérnyomás, aztán a cukor is magas, fájnak az ízületek, jó pár kiló felesleg van rajtam és nem akar lemenni. - Ugye hasonló a helyzet nálad is?"

Erre a bekezdésre írtam válaszul az előzőket.
Nekem is néha össze-vissza dobog a szívem és az ízületeim, forgóim is fájnak, és nem csak pár kiló súlyfelesleg van rajtam. Az "Ötvenhatodik őszöm" c. versemben én is éppen arról írok, "lábamra nehezedik testem súlya és éveim száma". Aztán persze "tiltakoznak" sokan, és vígasztalnak, és ilyenkor hajlamos vagyok hinni nekik, és természetesen sok mindent az időjárás változásaira fogom. Remélem, sok szép írásodat olvashatom még!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

801
Skapi Anni - 2009. november 11. 05:43:52

Kedves Timóca!

Sokat gondolkoztam, mit is írhatnék a véleményedhez. Úgy döntöttem, hogy ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Talán csak annyit, hogy olvasd el még egyszer, hogy mint írtál.

Szeretettel és tisztelettel irántad: Anni

801
Skapi Anni - 2009. november 05. 05:29:44

Kedves Anna!

Megtisztelő számomra, hogy elolvastad az írásomat és szavaztál.
Köszönöm, szépen: Anni

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.