Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Franczel Annamária: Bosszú

A gitár még egyszer, utoljára panaszosan felbőgött, ám hangját elnyomta a közönség ovációja, a terem négy fala között visszhangzó, szűnni nem akaró taps. Elaine hálásan elmosolyodott, ahogy utoljára köszönetet mondott a közönségnek, majd meghajolt, és távozott. Hallotta még a háta mögött, hogy a nevét kántálják, követelve, hogy menjen vissza, azonban ma este túl zsibbadtnak tartotta magát egy kis ráadáshoz. Biccentett a zenészeknek, majd kisimított néhány, a szemébe lógó sötétvörös hajtincset, miközben eltűnt a díszletként használt óriási fémalkotmány mögött.
Erős volt benne a kísértés, mégis visszatérjen, azonban csak legyintett és megszaporázta a lépteit, nehogy meggondolja magát. Átvágva a rosszul kivilágított folyosón rámosolygott mindenkire, aki gratulált neki az esti fellépéshez: a technikusoknak, a biztonsági őröknek, néhány rajongójának. Lefordult jobbra, ám amikor senki sem látta, mélyet sóhajtott: még magának is alig merte bevallani, mennyire magányosnak érezte magán ezen az estén, csakúgy… csak úgy, mint évek óta minden koncert után. Amíg a színpadon volt, amíg látta a kezeket a levegőben, amíg érezte a zene lüktető ütemét egész testében, addig a külvilág megszűnt létezni, addig semmi nem számított, azonban ahogy kilépett a dalai teremtette univerzumból, hirtelen minden, amiről eddig megfeledkezett, egyszerre omlott a vállára. Az, hogy néhány óra múlva egy idegen városban ébred majd, az, hogy talán hónapok teltek el, mióta utoljára leült egyet beszélgetni a barátaival… és a magány. Az a fojtogató magány, ami minden éjszaka megkörnyékezte, amikor egyedül feküdt az ágyában, és valósággal megőrült azért, hogy valaki átölelje; amikor üvölteni tudott volna néhány szerelmes szóért…
Hiányzott neki Matt, az a férfi, akivel már régóta megosztotta az életét. Nyilvánvalóan tudta, mit vállal magára, amikor beleegyezett ebbe a világ körüli turnéba, ami mindent elsöprő lehetőséget nyújtott neki és együttesének, a Twilight Farewell-nek, hogy kiemelkedjenek az ismeretlenségből, de azt nem sejtette, ilyen fájdalmas lesz, hogy csak alkalomadtán látja majd élettársát. Természetesen megértette, hogy Matt nem lehet állandóan mellette: jól menő vállalkozása volt Miamiban, és nem szerette volna azt ott hagyni, úgyhogy kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, hogy mindig az látogatja a másikat, aki jobban ráér. Elaine lopva ezüstszíjas karórájára pillantott: most éppen rajta a sor, hogy meglátogassa a férfit…
Ahogy eszébe jutott Matt, valami furcsa érzés vett erőt rajta, öröm helyett inkább kajánság, kiábrándultság, fájdalom, ám hirtelen ő maga sem tudta volna megmagyarázni, mi okozza ezt. Talán az, hogy amikor néhány órával korábban…?
Gondolataiból öltözője ajtajának nyikorgása riasztotta fel, mikor belökte azt. Még mindig furcsának találta, hogy saját, a nevével és figyelmeztető táblácskával ellátott, nagyméretű szobája van minden koncerthelyszínen, hiszen sokszor azelőtt sátrakban, vagy a szabad ég alatt kellett aludnia, amikor másodrangú fesztiválokon próbáltak szerencsét. Milyen rég is volt az már… mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy a fejébe vette, énekesnő lesz, és a környezetében azonnal talált jelentkezőket, akik vállalták, hogy lesznek a zenésztársai. Eleinte valóban nagyon nehéz volt: minden ajtón kopogtatni, könyörögni, hogy hallgassák meg őket, aztán továbblépni a kimért vagy éppen gúnyos elutasítás után… Miután megjelent az első albumuk, azzal sem értek el sokkal átütőbb sikereket: igazi támogatás nélkül csak egy csepp voltak a tengerben, egy fuldokló, akik kétségbeesetten vártak arra, hogy valaki kimentse őket…
Aztán jött Matt. Elaine jól emlékezett, a férfi pontosan akkor sétált be az életébe, amikor ő már azon gondolkozott, semmi értelme annak, amit csinál. Matt meghallgatta a panaszait, hagyta, hogy a vállán sírja ki magát, vigasztalta, és biztatta, hogy minden jóra fordul majd… És Elaine feltétel nélkül tudott hinni a férfinek: amikor a szemébe nézett, tudta, hogy ő is ugyanazt akarja, ugyanúgy akarja, mint ő… Akkor mégis miért érzi magát ilyen furcsán, mikor eszébe jutnak ezek az emlékek?
Elaine legyintett, ahogy a fésülködőasztalához rohant: már éppen azon volt, hogy kivegye az óriási hajtűket, amivel furcsa frizuráját próbálta megszilárdítani, amikor hirtelen olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül. Kétkedve oldalra billentette a fejét, miközben lassan megfordult… és felfedezte, valaki tényleg ül az egyik bőrfotelben a háta mögött. Mi a jó ég?, futott át a fején, ahogy elindult az ülőalkalmatosság felé, és lassan megfordította…
Hirtelen sikítani támadt kedve, de valahogy egyetlen hang sem jött ki a torkán, amint megpillantotta Mattot. Úgy tűnt, mintha a férfi egy vad dulakodás eredményeképp esett volna a fotelbe: végtagjai megfeszültek, szája résnyire nyitva volt, szemei kidülledtek… de amit Elaine sokkal különösebbek talált egy késnek a markolata volt Matt mellkasából kiállva. A pengét olyan mélyre döfték, hogy az teljesen átfúrta a férfi izmait és hozzászegezte őt a fotelhez, hogy jóformán mozdulni se tudjon. Elaine földbe gyökerezett lábakkal állt a holttest felett, miközben azt sem tudta, mivel tenne jobbat: ha segítséget kérne, vagy ha megpróbálna innen minél korábban eltűnni, mielőtt bárki is rájön, mi történt itt.
- De édesem… - rebegte megszeppenten. – Hiszen nem is mondtad, hogy meglátogatsz… - az ajkába harapott. – Édesem… jaj, úristen, mi történt? Mi történt?
Úgy érezte, azonnal szédülni kezd, és le kell ülnie valahová, így gyorsan helyet foglalt a kanapén. A fejében kavarogtak a gondolatok, a koncert sikerességének örömét szinte azon nyomban elfelejtette, csak kétség és meglepődöttség vette át a helyüket… és valami tompa, megmagyarázhatatlan sajgó fájdalom. Szinte látta maga előtt, ahogy Matt döbbenten belép a szobába: meglepett arckifejezéssel, a karjait védekezően teste elé emelve, hogy ne lehessen támadni. Hevesen megrázza a fejét, miközben minden erejét egybevetve tiltakozni próbál.
- Nézd, adj nekem időt, hogy elmagyarázzam…
- Ezen nincs mit elmagyarázni. – szinte hallotta a fülében, ahogy egy hűvös, kegyetlen hang a levegőbe sziszegi a szavakat. – És ha rám hallgatsz, meg sem próbálkozol azzal, hogy elmagyarázod.
- Kérlek, hallgass meg, kérlek…
- Úgy esdekelsz, mintha egy nő lennél. – a gúnyos hang tulajdonosa egyre közeledik: amint megemeli a kést, a penge fenyegetően megcsillan a neonlámpák mesterséges fényében. Matt szemei háromszorosára nőnek, ahogy hirtelen felismeri, mi is történik tulajdonképpen: bár mindent megpróbál, nem tudja titkolni az arca kiülő rémületet.
- Kérlek, ne légy ilyen…
- Milyen? Lelketlen? Bosszúszomjas? Vagy megsértődött? Ugyan, miért is kellene annak lennem? Hiszen…
- Kérlek, beszéljük meg! – a következő lépésnél Matt elbotlik: elveszti ugyan egyensúlyát, de a mögötte lévő fotel felfogja az esését. Ösztönösen is hátrahúzódik, mikor támadójára néz. – Kérlek… - többé azonban már nem számít, mit is akart mondani, ahogy egy elnyújtott, rekedt hörgés tör fel torkából, miközben a penge áthatol a mellkasán: vér csordul le a fehér ingén a döfés nyomán, a szemeiből pedig hirtelen kihuny minden fény…
Elaine felkapta a fejét és riadtan körülnézett: megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy rájött, mindezt csak elképzelte, a gyilkos nincs itt a szobában. Megkönnyebbülten? Hiszen Matt valóban halott volt, valóban átszúrta egy penge a mellkasát, ő pedig éppen a helyiségben tartózkodott, ahol mindez megtörtént…
Olyan érzése támadt, mintha csak pár másodperc választaná el attól, hogy elveszítse az eszméletét: gyorsan felpattant a kanapéból, amin eddig helyet foglalt, majd hátra sem nézve kirohant az öltözőjéből. Első útja a mosdóba vezetett: a mosdókagyló felé hajolt, ujjait szorosan a széle köré fonta, majd felé hajolt, ahogy öklendezni kezdett. Karja szinte észrevétlenül csúszott le a síkos porcelánon: mivel lábai remegtek, akaratlanul is a hideg csempére zuhant. Hagyta, hogy előreessen immár csatakos haja, eltakarva arcát, egész testében remegett, felkiáltott, ám csak egy halk nyüszítés-szerű hangot tudott kipréselni magából.
Ahogy oldalra fordult, megpillantott néhány, elkenődött vércseppet a falon. Hiába hunyta le a szemeit, tisztán látta maga előtt, mikor Matt hátrálni kezd, a hátával nekiütődik a csempének, miközben rémülten támadójára pillant: arcán hitetlenkedő arckifejezés ül, mikor szembenéz azzal, aki közvetlenül előtte áll.
- Ugyan már, ne csináld ezt! Higgadj le, biztosan meg tudnánk beszélni…
- Meg tudnánk beszélni? – a dühtől szinte teljesen eltorzult hang félelmetesen visszhangzik a falak között. – Ennyi tudsz mondani?
- Nézd, minden ember követ el életében hibát! Én…
- Hallgass! – egy kéz suhan el a levegőben, és a következő pillanatban Matt az arcához kap, amin végigrepedt a bőr, ahogy felhasítja azt egy gyűrű markolata. A vér egy apró, vékony sávban folyik végig ruháin, és tűnt el annak redői között, ám ő arra sem veszi a fáradtságot, hogy letörölje azt. – Szemét! Hazug! Csaló!
- Kérlek – amit tettem, talán tényleg volt teljesen etikus, de…
- Nem volt etikus? Nem volt etikus? Majd megmutatom neked, mi nem etikus! – valami megcsillan a levegőben, és egy másodperccel később felvillant egy széles penge. A fegyver, amihez tartozik, egy hosszú, szokatlanul éles kés, amely minden különösebb nehézség nélkül át tud hatolni bárki izmain, ám a kéz, amelyik ezt tartja, még csak nem is remeg. – Látod ezt?
Matt nyel egyet.
- Látod ezt? Felelj!
- Látom – feleli a férfi kelletlenül. – De mit akarsz ezzel a vacakkal?
- Hogy mit akarok? – súgja a hang. – Hát azt akarom, hogy áthatoljon a bőrödön, hogy te a földre rogyj, és üvölts a kíntól, ahogy én is tettem…
- Édesem, beszéljük ezt meg – kéri Matt elhaló hangon, ám amikor a kés kis híján felnyársalja, és csak a szerencséjének, valamint jó reflexeinek köszönheti, hogy mégis megmenekül, majd anélkül, hogy hátranéz volna, rohanni kezd a kijárat felé.
Elaine összeborzongott, ahogy felpattantak a szemhéjai, majd ijedten körülkémlelt, ám a mosdó ez alkalommal teljesen üres volt, senki más nem tartózkodott a kihalt helyiségben rajta kívül. A haja előreesett, miközben vetett egy pillantást a kezére: gyűrűsujján a bőre egy vékony csíkban fehérebb volt, mint a környező részeken, ám nem viselt semmilyen ékszert. Lassan rászánta magát, hogy felegyenesedjen: ahogy végre sikerült lábra állnia, észrevett valami furcsán csillogót a padlón. Leguggolt, majd felemelte, és csodálkozva vette észre, hogy egy aranygyűrű egy hatalmas topázzal a foglalatában: érdeklődve megforgatta, majd szórakozottan az egyik ujjára húzta. Vett néhány mély lélegzetet, hogy kissé megnyugtassa magát, ám a hányinger szinte azonnal újra rátört: az egyik WC-t rejtő fülkéhez rohant, ujját a kilincsre fektette, de amikor kinyitotta az ajtót, egész testében remegni kezdett.
Egy szakadt melltartó hevert a földön, gyűrötten, megtépázottan, törött csattal. Csipkés, díszes fehérnemű volt, Elaine könnyedén el tudta képzelni azt a nőt, akihez tartozott: minden bizonnyal magas lehetett, elegáns, a külsejére sokat adó, ugyanakkor vonzó, és érzéki… Pontosan, mint a menedzsere, Stacey…
Staceyben minden megvolt, ami belőle hiányzott: míg őt lassan felőrölte a siker magával ragadó áradata, addig a menedzsere mindig kipihentnek tűnt. Míg neki másra sem maradt ideje, minthogy a zenekarával foglalkozzon, Staceynek szemlátomást tökéletes volt a magánélete is, míg ő interjúkról interjúra rohangált, jobb keze nyíltan flörtölt a jóképű riporterekkel, akiknek megakadt a szeme karcsú alakján… Sőt, Stacey gyakorlatilag nyíltan flörtölt bárkivel, aki csak egy kicsit is karizmatikusabbnak volt az átlagnál, legyen az a férfi facér, házas, elvált… Lehetséges, hogy ők ketten…?
Már látta is maga előtt, amint Matt szorosan magához húzza Staceyt, követelőzően csókolva a száját, a nyakát, a dekoltázsát, miközben karja szabadon siklik végig a nő testén. Hallotta, mikor menedzsere izgatottan felsikolt, majd egy pillanattal később az ő és a férfi ajkai szorosan összeforrnak, amint Matt birtoklóan egyre lejjebb és lejjebb kalandozik…
És látta magát, ahogy az öltözője felé haladva izgatott suttogás üti meg a fülét: látta magát, ahogy éppen csak a kilincsre helyezi a kezét, amikor két hangra figyel fel, amelyeket talán túl jól is ismert.
- Ugyan, mit képzelsz magadról…
- Sosem jönne rá… És a tiltott gyümölcs úgyis mindig sokkal édesebb – válaszolja kajánul egy férfihang a közelében. – Ha fél évig nem jött rá, nem most fog.
- De még el sem kezdődött a koncert… biztosan keresni fog, hol vagyok.
- Nem érdekel… - leheli a férfihang elfúlva. – Akarlak… itt és most.
Elaine tisztán vissza tudta idézni, ahogy a falnak lapul, nehogy észrevegyék, miközben döbbenten próbál rájönni, miért is művelik ezt vele, látta magát, ahogy próbálja összerakni, mivel érdemelte ki, hogy ennyire megalázzák. Mit követett el, hogy azt az ember, akiben egykor megbízott, akivel minden apró titkát megosztotta, hallania kell, amint egy másik nőnek udvarol? Mi történt az álmaival, az érzéseivel, mindennel, amiben hitt?
Stacey tett egy lépést az öltöző felé, így Elaine végre megpillantotta a hátát: a nő hosszú, festett szőke haja borzosan omolt vállára, miután Matt beletúrt. Elaine magában egy kissé örült, hogy meglátta a menedzserét, mélyen abban reménykedve, Stacey talán nemet mond, aztán kiderül, ez az egész csak valami őrült, gonosz játék, amivel őt akarták megviccelni… Ám a dolgok egyáltalán nem történtek.
Látta, ahogy Matt odalép Staceyhez, megragadja a csuklóját, és szélesen rámosolyog, észre sem véve, hogy alig néhány méterrel tőlük ő ott áll, és földbe gyökerezett lábbal figyeli az előtte lejátszódó jelenetet. A férfi hevesen megcsókolta Staceyt, miközben keze a nő felsője alá csúszott, amikor a menedzser hirtelen eltolta magától Mattet.
- Ne itt! – kérte Stacey. – Még meglátnak!
Elaine alig akart hinni a szemének, amikor élettársa minden ellenkezés nélkül bólintott: végigsimított a nő fenekén, mielőtt mindketten elindultak volna az egyik közeli ajtó irányába. A fejében kavarogtak a gondolatok, egyik énje legszívesebben kétségbeesésében üvöltött volna, a másikért pedig bosszúra szomjazott. Pár másodpercig azt sem tudta, mit kellene tennie: úgy lépett az öltözőjébe, mintha hipnózis alatt lenne, nem látott, nem hallott, képtelen volt gondolkodni. A tükörhöz lépett, és nyúzott arcképére nézett: való igaz, hogy nézett már ki ennél vonzóbban is, de egyáltalán nem tartotta magát csúnyának… Mi lehet az, ami Mattnek ennyire tetszik Staceyben? Mi az, ami a menedzserben megvan, benne viszont nincs?
Úgy érezte, nem álldogálhat itt tétlenül, hátha valami csoda történik, miközben élettársa a füle hallatára folytat viszont menedzserével. Ha fél évig nem jött rá, most sem fog. Hogyan történt mindez? Hol volt ő, hogy nem vette észre a gyanús jeleket? Annyira elmerült volna a sikerben, a színpadi munkákban, hogy fel sem tűnt neki, minden leomlik a háta mögött?
Amikor oldalra fordult, észrevett egy kést az asztalon. Már nem is igazán emlékezett, mire használta eredetileg, valószínűleg a tortákat vágta fel vele, amelyeket néhány rajongójától kapott a koncertek után, bár ahogy végignézett a pengén, hirtelen valami teljesen más jutott az eszébe. Az asztalhoz lépett, és megmarkolta a kést… onnantól fogva pedig már nem volt megállás. Abban a pillanatban semmit nem akart, csak bosszút, vért, fájdalmat, elpusztítani mindent, és mindenkit, aki ilyen csúfosan ellene fordult és becsapta…
Mikor kilépett a folyosóra, a kést a ruhája alá csúsztatta, nehogy bárki is észrevegye, mit is tart a kezében. Néhány pillanatnyi hezitálás után benyitott a mosdóba: hirtelen megtorpant, ahogy a kéjsóvár sóhajok megütötték a fülét, de már túl elszánt volt ahhoz, hogy hezitáljon. Feltépte a fülke ajtaját, és…
Elaine lassan megrázta a fejét, miközben utoljára a melltartóra bámult. Már ő sem tudta pontosan, hogyan is történtek a dolgok, de valószínűleg annyira el volt foglalva Matt-tel, hogy Staceynek menet közben sikerült elszöknie valahogy: ő csak arra emlékezett, ahogy kirángatta a férfit a fülkéből és a falnak lökte… A többi pedig már a múlté volt.
Lehajtotta a fejét, majd megfordult és visszaindult az öltözője felé. Maga sem tudta, miért éppen oda tart, ám hagyta, hogy a lábai irányítsák, ám gondolatai teljesen máshol jártak. Kinyitotta az ajtót, és a fotelhez szegezett holttestre meredt: csupán egy órával egyik legnagyobb koncertje előtt megölte az élettársát… Ahogy újra lejátszódtak előtte az események, felkavarodott a gyomra: hidegvérűen gyilkolt, nem is gondolva a következményekre, arra, mit fog érezni, mivel fog járni, ha visszalép, és megtalálja Mattet vérbe fagyva…
Ám az idő kerekét már nem forgathatta vissza. A férfihez lépett és kirántotta a kést a mellkasából: a holttest bénán összezuhant, mintha a maradék életétől is megfosztották volna. Elaine az alvadt vértől bordó pengéjű fegyverre meredt, aztán sóhajtott, és behunyta a szemét, miközben leengedte a karjait maga mellé.
- Elaine, drágám, hol késlekedsz? – az ajtó kinyílt a háta mögött, és egy csodálkozó, szőke hajú nő jelent meg. – Mindenki rád vár! Gyerünk ünnepelni!
- Csak egy pillanat, Stacey… Csak egy pillanat… - felelte Elaine alig hallhatóan, mialatt ujjaival végigsimított a kés pengéjén, majd sarkon fordult: alig észrevehetően megemelte a fegyvert, aztán néhány pillanatnyi várakozást követően gúnyos, kárörvendő mosollyal az arcán elindult döbbent menedzsere felé.

Írta: Franczel Annamária
1216
laraanne - 2011. január 16. 15:02:19

Kedves Zsuzsanna!

Ami azt illeti, egy kicsit talán túllőttem a célon, amikor ábrázoltam az idősíkokat, mert való igaz, kicsit nehéz így őket lekövetni. Egyébként pedig a cselekmény szerint az énekesnő előbb gyilkolt, aztán jött rá, mit is tett.

Smile

230
Torma Zsuzsanna - 2011. január 14. 19:54:08

Kedves Annamária!

Ez egy igazi krimibe illő történet, amelynek cselekménye engem egy kissé össze is zavart. Már nem tudom, hogy utólag jött-e rá az énekesnő, hogy előzőleg mit tett, vagy előzőleg csak elképzelte, majd utána tette meg a kegyetlen gyilkosságot. S csak a végén végzett a menedzserével. Valószínüleg tette elkövetésének pillanatában nem volt tudatában mekkora veszteség éri, amikor tudatosul benne, hogy megölte élettársát, és az az érzés, amikor ez tudatosult benne, akkor úgy érezte, hogy a menedzsernek is meg kell halnia.
Lehet, hogy nem jól értelmeztem, majd Te jobban elmagyarázod.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.