Cs. Nagy László: Hold-magány
Hold-magány

A lebukó óra rongyos Hold-köntöst visel,
csillagot pislákolva a magány énekel.
Lehántja magáról a nappalok zaját,
feltűzi végtelent lobogó, sötét haját.

Sarlót formál, mint kényszerű mosoly.
Felhők ágán ülve, mint elnémult bagoly.
Elsimít néha egy leomló, árva tincset,
magában hordja az elvesztett kincset.

Homlokán kihűlnek a fénylő percek,
emléket ziháló rózsák és keresztek,
a tótükör, képét is alig veri vissza,
egykori fényét a mélység beissza.

Valaha Tejutat szülve a végtelen lángolt,
reményt szikrázott körötte az égbolt,
fényes teliholddal fürdette arcát,
most egyedül vívja a sötéttel harcát.

Esdeklőn térdet hajt a hajnal mögött,
arcára fényrózsák láza szökött,
ráolvad hajára éltető fénnyel a Nap,
tán aranyat vajúdik lassan a holnap.

Mert hinni képes a lángoló Napot,
mi igazgyöngyé csókol minden harmatot.
Mert hinni képes az elveszett álmot,
tán a pillangó levedli magáról a bábot.

Hiszi, hogy a lebukó óra, holdtöltét ragyog
s rá a fény egyszer forrásként zubog,
hogy a nappalok zaja mint illat áradat
átjárja egyszer a megsebzett szárnyakat.

Hiszi, hogy magányos temploma falán,
gyertyát gyújt a holnap imák homlokán,
szélnek feszülve loboghat megint haja
s esőként csorog rá varázsod aranypora.

De addig, rongyos Hold-köntöst visel,
percei végtelen csendben telnek el,
Nem is hallja a nappalok bántó zaját,
feltűzi szemébe omló, sötét haját.

Mert a végtelenben, nem számít semmi.
Ajkad mézborát nem lehet feledni.
Felforrnak a Holdban apró, néma álmok,
szemed tükrétől megkövülten állok.

Mert ragyogó valódban jó megfürödni,
kit körül ölelt, képtelen feledni.
Mint egy kósza dallam, egy árva tangó,
lüktetve száll mint hívó harangszó.
3439
titus56 - 2013. augusztus 15. 15:41:33

Köszönöm kedves Katalin kitartásodat!

Kár hogy nincs a hangulatjelek között "olvasatlan" figura, mert lassan kitehetem! Smile) Én köszönöm, hogy benéztél hozzám!

titus56

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.