Cs. Nagy László: Csak állok az avarban
Csak állok az avarban

A pillanat, sután pihegve sóhajokra bomlik,
fényét-veszítve ballagnak nehéz ködök.
A szürke árnyakon viharkabátba bújva
volt magamból, magamba visszaköltözök.

Fázok, ahogy hajamon ezer emlék csorog,
nesztelen léptekkel, felejtett ösvény vezet.
Nincsenek zajok, sűrű csend motoszkál,
minden ág, mint felhőkbe karcoló ékezet.

Cipőmet átázzák’ az avar sós könnyei,
süppedő tegnapok lapulnak léptem mögött.
Halott színek vergődnek s visszavágynak,
szellőkben elringani napos ágak között.

Csapzott hajamról tekintetembe folynak,
mik fentről, bentről, reményt keresnek.
Felhajtom galléromat, lassan elindulok,
lépteimben tavasz-emléke van a leveleknek.
524
BogIcu - 2014. február 04. 06:07:32

Kedves Titus!

"A szürke árnyakon viharkabátba bújva
volt magamból, magamba visszaköltözők.."
Ez nagyon tetszik, de akár a többi versszakot is idemásolhatnám.
A Tőled megszokott színvonalú gyönyörű vers.

Gratulálok: Icu

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.