Bieber Mária: Novemberi kikelet (2014. november)
Novemberi kikelet

Talán csak egy neveletlen,
rendbontó szélsüvölvény
volt az, aki egy rettentő
nagyon nagyot süvöltvén
elfújta mind a zimankót
s a hófelhők árnyékát,
mert unta a nagyképű Ősz
télutánzó játékát.

S íme, az Ég szutykos, szürke
rongyruháját levetve,
felöltözött úri módon
szikrázó kék selyembe,
s ruhájára, mint egy bimbót,
úgy tűzte a Napocskát,
örömében dúdolt is tán
egy bolondos dalocskát.

Kebelén a rózsabimbó
szépségesen kifeslett,
s az áradó fényözöntől
a fakó táj színes lett:
körös-körül fényben úsztak
a kertek és a házak,
olyan volt ez, hogy is mondjam,
mint egy tündérvarázslat!

A suhanc szél is csak bámult,
majd egy csupasz faágon
addig-addig himbálódzott,
míg elnyomta az álom,
és lehuppant az avarra,
mint egy puha lehelet,
el is szunnyadt hosszan, mélyen
egy tűnődő fa mellett.

Bágyadt volt a fa, hisz nemrég
téli álomra készült,
s most a langyos verőfények
mámorától megszédült:
a napsugár összes ágát
bepólyálta gyöngéden,
mégis gyanakvóan állt ott
a délután csöndjében.

Nap nap után a pajkos szél
minden felhőt elűzött,
engedett a dermedt föld is,
a Nap melegen tűzött:
felocsúdott a bogárnép,
a méhek is felkeltek,
örvendezve a feltámadt,
gyönyörű Kikeletnek.

Végül a fa is úgy vélte:
nem lesz tél idén mégse,
és ágait bizalommal
tárta a napsütésbe,
s ahogy újra magához tért
a tápláló gyökérzet,
tagjaiban bizsergő, friss
elevenséget érzett.

Ágacskáin új hajtások,
zsenge rügyek fakadtak
jeléül az őszbe tévedt
novemberi tavasznak.
A füvecskék itt is, ott is
harsányabban zöldelltek,
fittyet hányva a fagyfoggal
közelgő decembernek.

Pedig jött már sebbel-lobbal
télfutárként az orkán,
havat hordott, és úgy bömbölt,
ahogy kifért a torkán.
A szélkölyök észrevétlen
el is inalt azonnal,
nehogy szembekerülhessen
a haragvó rokonnal.

A fa tehetetlen állt ott,
hisz földbe gyökeredzett,
és csak tűrte, amint rajta
a fanyűvő szél edzett.
Millió rügy: parány élet
megfagyott egykettőre,
és ím, szakadozott ronggyá
vált az égbolt kendője.

Uram, hát így foszlik köddé
sok emberi remény is:
ősz van, de a gyarló lélek
tavaszt álmodik mégis,
ám a tél nagy józansága
ráébreszt a valóra,
hogy ideje van mindennek,
s a perc olykor csalóka.

A szív gyermekded önzéssel
sokszor elhisz oly dolgot,
amelyre, hogyhacsak gondol,
pusztán attól is boldog,
és talán csak későn látja,
hogy valami hibádzik:
mert dacolhat a zord téllel,
mégis halált virágzik.

Ősz van, de már készülődik
odakinn a hideg tél,
tudom, Uram, hogy Te engem
mindig-mindig szerettél,
és tavaszos lángolásom
talán most is megérted,
végső soron szabad szívvel
mindent Tőled remélek!

Nem akarok mást akarni:
a Te álmod az álmom,
nézz szívemre, és bocsásd meg
sok kis ostobaságom,
hisz jól tudod Te, hogy mit rejt
az emberi természet,
s áldd meg, Uram, ki őszömbe
kikeletet csempészett!
4736
Hespera - 2014. november 03. 17:53:07

Kedves Márta!

Köszönöm olvasásodat és véleményedet. Örülök, hogy észrevetted benne a hitet is.

Kedves Bogyi!
Örömmel olvastam hozzászólásod, köszönöm szépen.

Kedves Zsermen!

Úgy, de úgy örülök pontszámodnak és értékelősoraidnak, hogy csak mosolyogni tudok. Köszönöm, megerősítésnek veszem.

Kedves Doroty!
Örülök, hogy itt jártál, és többször is elolvastad versem.
Jóleső érzés volt olvasni bejegyzésed, Neked is köszönöm kedvességed.

Hespera

2693
doroty - 2014. november 03. 09:36:44

Kedves Mária
Csodaszép versedet többször elolvastam. Így írni, csak igaz hittel, szeretettel, őszintén lehet. Miért van, hogy sokan már képtelenek erre? Köszönöm az élményt, gratulálok.Heart
OttiliaRose

4991
bogyi - 2014. november 02. 07:13:34

Kedves Mária !Gyönyörű soraidhoz,szívből gratulálok! Nagyon jó volt olvasni..Smile

3920
lilapetunia - 2014. november 02. 03:04:34

Kedves Mária!

Örömmel olvastam hittel teli szép versedet.
Szeretettel gratulálok hozzá:
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.