Cs. Nagy László: Ketten a padon
Ketten a padon

A padon mellém telepedett a szél,
és az őszről suttogott valamit.
Azt, hogy melegedhetek majd a tűznél,
hallgathatom zörgő, rőt dalait,

de egyszer eljön a levélhullás is,
-a nyár vége épp hazudni látszik-,
hízelgő melege csalfa és hamis,
fénye párálló záporban ázik.

Némán csendben ültünk, csak mi ketten,
néztük a tóparton hogy' hajol a nád.
Fodrok vergődtek partra ijedten,
fecsegve titkot, a mélység mítoszát.

A fehér habok folyvást csacsognak,
s míg a mélyben ráérős iszap lapul,
fent a szél-rigók örvényt kavarnak,
sietve, dalonkodva, hangtalanul.

Aztán, hogy a szellőcske csendben elült,
és már a habok sem locsogtak többet,
az idő semmit játszva messze repült,
itt hagyva engem, a bús üldözöttet,

akkor, ott megértettem lényegedet,
mit fájdalommal érthet csak az ember.
Van dal amit mindenki énekelhet,
de a tiédet csak egyetlenegyszer.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.