Cs. Nagy László: Lappangó láz
Lappangó láz

Vállunkon cipelünk útszéli hordákat,
uralkodunk, és keserűn ítélkezünk.
Átkaink tépik az elmormolt imákat,
néha esendőn emeljük fel két kezünk.

Heródes voltunk, és a gyászos Golgotán,
mégis véresen feszítettük meg magunk.
Századok óta vágyunk egy várt hang után,
olykor csak viharos csendeket hallgatunk.

Homlokunkon tejfehér már minden átok,
cserepes szánktól az igaz szó menekül.
Mégis bízunk, és csak a feloldozások
szabdalják szíveinket tehetetlenül.

A jövők is kezeinkben haldokolnak,
ha elvetélt múltunknak ez egy jussa van,
tékozló ajándékát a hősi voltnak,
felajánljuk áldozatul mindannyian,

mert lappangó még megannyi láz mibennünk
bennünk, kiknek csak fekete vére fogyott.
Homlokunkon kiviláglik sajgó lelkünk,
minket már mindenki ezerszer elhagyott,

magunknak szánt magunkban a jó megfogan,
a csodaszarvast régen halálra űztük.
Legyen vérünk egy, serlegben határtalan,
legyen a kapocs köztünk és őközöttük.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.