Cs. Nagy László: Átok (2016. április)
Átok

Mi mindig csak vágytunk, akartunk,
és vágyunk bármilyen szerény,
bárhogy is harsogott a hangunk,
valahol mindig elhalt az erény,
mi nem ellen, hanem mellé sorol,
létünkké lett az átkos rémület,
rajtunk minden eszme átkóborol,
nem nyújtunk magunknak védő kezet,

mindig megemlegetjük a múltat,
a jelen nem adott, csak gyászzenét,
a földet, hol apáink arattak
a történelem hurcolta szerteszét,
mindig akad, ki tenyerünkből jósol,
és homlokunkra festi a szebb jövőt,
de belefáradt minden utókor,
hogy remélje az újat, az újban rejtezőt,

míg másokat a sors gyúr egészre,
köztünk settenkedve jár az átok,
és ízekre szabdalva vesszük észre,
felöklendezzük magunkból mohácsot,
sokan haltak, mikor halni kellett,
és fél lelkünk mindig kivándorolt,
majd hallgattuk a lelkes dörgedelmet,
miközben a lét mindent megtorolt,

mert elfelejtettünk magunkért halni,
mert elfelejtettünk együtt akarni.
5396
Kitti - 2016. április 02. 09:25:18

"mert elfelejtettünk együtt akarni."

Nehéz, komoly vers, nagy és sok igazsággal. Nekem a harmadik versszak a kedvencem.
Grat!
Kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.