A vívódás

Mi lesz velünk e furcsa létben
ha rozoga ,sántító napok keményen
őrlik az örömök hangos mosolyát ,
s vért fakasztanak kötözött sebeken.

Oly bánatos a düledező életünk
hánykolódnak érzéketlen undorok
ég és pokol együtt összefogottan
megtervezik utolsó végszavunk.

Mert bús harcok temetője a Világ,
emberi testek hamvadó emléke,
bilincsből szabadult színes érzelmek
megtépázott szenvedő lángoló tüze .

A föld abroszán piros rózsák
bolyongó lelkek utolsó szavát
magukba zárják jóságnak hatalmán
szilárdan a béke szürkés rácsain.

Hódolva állunk a zsongó viharban
szemünkben istenek vad szeme
ajkukon el nem suttogott halk imák
múlandó frigyben , szívek álmában.

Mert úgy fáj a szomjas türelem,
a vérrel tele sírt földnek avarján
egy Világ képe gyökerekbe mélyed
az örökös szomorú örvények felett .

S a törvények mik kergetik magukat
árnyakba fogózva meg- meg szakadnak
a gyógyító szerenád jövendőjében
halált gyalázva győztesen újulnak.