Vilhelem Margareta: Az utolsó szó (2016. november)
Az utolsó szó

Búcsú az utolsó nyugtalanságnak,
búcsú a szívnek, mi parazsat rejtett,
már csak késve hordozom emlékedet,
mint a madár tollai elrepültek,
érdes simogatásai kezed melegének
egyszerűen két félre osztotta
a húrokat csendes magányában,
így két fél lettünk maradandóan.

Még magamban hordom fázékonyan
parti sétáink szívverését,
kavicsos utaknak megdermedt porát,
mik feltörték lábainknak nyomát
szőke felhőknek zavargásában
én csend vagyok, te zavartan keresel
a délutáni dús titkok között,
a szótlanság magányával beszélsz,
féltve lelked büszkeségét.

Bár volt valaha napsugárral fedett
víg hajnali pacsirtaszó,
édes méz ízű kedv reménnyel,
mi letörten pusztulásnak indult,
s e furcsa háború kettőnk között
egy végső sóhaj lett -tépett csipkeszél,
a szavak bősége még sír, ha hozzád beszél,
de megtört szíveknek koccanása
már csak egy fájó kiáltás
a végső nagy csend felett.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.