Elbert Anita: Megőszült szavak (2017. január)
Megőszült szavak

Elengedem kezét a mának.
Emlékezem. Puttonyom
A némaság erdeje. Így vezetem
Tekintetem lombról lombra,
Erőltetetten. Minden gondolatom
Az ősz világon kaslat, ez
Az álmom, életem.

Hiába várom a percet, pillanatra
Törve, nem jön az el,
Vár örökre. És szitálja könnyeit
A hajnal, harmatcseppekbe
Keretezve szenvedéseit.
Haladok vándorutamon,
Nehéz már minden lépés,
Gyors, szolgamunkaként
Elfelejtem, mi sért.

Olyan a szívem, akár
Egy porladó vándorbot,
Egyedül dobog, minek is
Kéne hozzá megnyűtt
Bakancs, otthon.
Szavaim őszbe lábadnak,
Vacognak egymás mellett,
Majd némaságba burkolóznak,
Ennyi az élet.

Kivájom gennyes sebét
A mának az idő pörgő kerekéből,
Lebegek. Így vesse le rólam
Pillantását a rejtelem.
Pislog bennem a holnap
Fénye, olyan, mint egy
Holdvilág. Csontos éjre
Hajtja le fejét a jelenvalóság.

A versem írja önmagát,
Én csak lejegyzem
A szavak erdejét
A papírra, mondják,
A fától nem látom az erdőt,
Ennyi legyen csak az egész:
Vésett irka.

A fák a szavak, az erdő
Annak hangoltsága,
Így állítom én, hogy
Az erdő megőszült irka.
És végigvonszolva
A leveleket, bújik elő
Ősi titka.

A rejtelem olyan, mint
Dobogó szívem lüktető
Vonala, görbére varázsolva
A sorokat, nem tudom,
Hogy miért, de mélyen
Őrizze alkonyomat.

Mikor az utolsó szó
A szeretet, már nincsen
Működő vulkán, csak
Gejzírek. És csapdossa
A hullám arcát a világnak.
Ez az emlékezet rendje.
Megőszült szavak erdeje.

Székesfehérvár, 2016. október 28.

Elbert Anita





Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.