A magányos Hold

Ma oly nagyon magányos a Hold
udvara egy csupasz góc ,
mint a koldus éhesen, ruhátlan
sötétsége benne , tarisznyában.

A sóhajok zenéje sem rendíti meg
pedig számtalan könnyekben
fürdik éjjelente a vén égen ,
de konok arca meg sem rebben.

S úgy forgolódik talányosan
szeme sem pislant, magánosan
tereli megrémült csillagait
égeti homályban bennük sugarait.

Ugye furcsa ez az égi veszedelem
Hold árnyéka év ezredeken
bolyong keresve talán párját
pőre teste csillogtatja szárnyát.

Magányában siratja bús világát
megkésve meggyújtja lámpáját
zörgeti az égnek ősi kapuját
és megpendíti csendben gitárját .

S felruházott évszázadokon
pusztába kiáltó jövő hajnalon
búsan konyuló fejjel a ködben,
átadja sugarát a diadalmas jövőnek.