Móritz Mátyás: Képzetek
Képzetek

Földig hajolok előtted,
akár a szélben a nádszál,
szerény személyemmel toldva
meg most a szerény tömeget;

mikor nem teszi semmisé
a tényt, gyertya se imádság,
úgy próbálom elkerülni
a személytelen szöveget.

Mindazoknak színe előtt,
akik emlékként éltetünk,
úgy idéz fel most téged, pár
traktus, pár zeneszám, pár dal;

magunkban mindannyian egy
mondatot ismételgetünk,
egymásra támaszkodva, a
barátok vigasza által.

Nem hittem hogy e helyszínre,
vissza egyszer és úgy térek,
hogy bennem a mesék mellett,
a fájdalom is felszakad;

ahogy másban talán épp az
elveszett lehetőségek,
az elmaradt beszélgetés,
vagy a ki nem mondott szavak.


A szívét velem együtt most
érted nem egy barát nyitja,
aminek egy-egy darabját
minden megjelent itt hagyná;

a veszteség az árnyakat
az őszön úgy szabadítja,
nem tudva hogy a fájdalom
tüzét mi csillapíthatná.

Kínlódó körmünk a hiány
tenyerének húsát vájja,
könnyű földet kívánva, és
a miénknél könnyebb éjszakát;

akikben a csontig fájó,
hiányod minden formája,
van aki felnőtt létére
is gyermeknek érzi magát.


Fejünk felett a kerek nap
helyett világít a félhold,
a fojtogató gombóc, úgy
nő és nő most a torokban;


úgy mondunk most Neked hálát,
mindazért mi benned szép volt,
megtanulva megbecsülni
lényed az apróságokban.

Magukban sokan kérdezik,
hogy vajon mikor virrad rám,
amíg meg a talpától a
feje tetejéig remeg;

akik helyett az életed,
bár csak összefoglalhatnám,
kivel nagyot fordult a föld,
mióta megismertelek.

Érted sírjuk könnyeinket,
hogy idővel tisztán lássunk,
tudva hogy milyen törékeny,
minden mi mögöttünk lapul;

újra megálmodva téged,
tartva most a szertartásunk,
úgy sajognak érzéseink
bennünk, -feldolgozatlanul.

A hír engem is megkínzott,
engem is rongyosra tépett,
nem hittem hogy az élet, ily
könnyedén szét hull és szét dől;

hogy itt kell majd állnunk, neked
kívánva most öröklétet,
újabb fájó tény kapva az
élet bevégződéséről.

A Dunai-szél a régi
üdvről és boldogságról susog,
mikor a nap fényesebb volt,
ahogy mi jobbak, és szebbek;

akik úgy állunk most körbe,
mint az utolsó koldusok,
az utánad való életben,
végleg még el nem esettek.

Remélem hogy lesz esélyed
valami másra és jobbra,
akivel nem lesz már közös
soha, soha már a sorunk;

úgy emlékezünk most vissza,
alakodra és hangodra,
kik biztos fogódzó helyett,
vak foltokba kapaszkodunk.

Talpunk alatt most a világ
is csak recseg, és csak ropog,
hogy mit hoz közben a holnap,
nem kérdve és nem is tudva;

koporsódra nem hull a rög,
a szívünkben nem is kopog,
sírodat nem keresi fel
soha, helyettünk a dudva.

A hullámok partot mosnak,
-új tavasz nem jön a télre,
pedig szeretted a vizet,
pedig élvezted a napfényt;

emlékezve a boldog órák,
drága és tiszta üdvére,
aki úgy élsz bennünk tovább,
örök és szűz gondolatként.

Móritz Mátyás
2017 Szeptember 24. Vasárnap
Budapest, Csepel

298
keni - 2017. október 05. 09:14:40

Kedves Mátyás !

Ez egy gondosan és pontosan, sok mindenre kitérő búcsúztató versed lett, amiben minden szépet és jót felelevenítettél az elhunyt életjeliből, amikor még közöttetek volt ,,,

Fájó gondolatok szépen megírva ezt a végső búcsúzást,,,,

Üdvözöllek !

- keni -

5756
MiklosRobert - 2017. október 05. 08:06:20

Tetszett az alkotásod, gratulálok hozzá!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.