Bánlakyné Moravetz Edit: VADLIBÁK (2017. december)
VADLIBÁK
(emlékek nyomában)

Kavicsok görögnek, szívemben a fájdalom.
Hangodat szél vitte, fülelek, de nem hallom.
Hiába jön a tél, és utána kikelet,
boldog immár soha többé nem leszek veled.
Nézem szomorún az őszi felleget.

Magamban maradtam, de kit érdekel ez már?
Kavicsot rugdosom, falevél hajamra száll.
Vadludak csapata magasban "Vé" alakban;
nagy szárnycsapásokkal. Gágogással biztatva
elsőket, nekik ezzel erőt adva.

Elmerengek rajtuk: mire is tanítanak?
Reptükben segítik egymást, így kitartanak.
Közös cél érdekében többre viszik együtt.
A terhet megosztják, összefogás van bennük.
Látjuk, közösen könnyebb, mint egyedül.

Egyszer olvastam róluk, ha egyik beteg lesz,
ketten mellé szállnak, s addig maradnak vele,
amíg meg nem gyógyul. Vagy ha netán elpusztul,
csak ekkor folytatják - csapathoz térve- útjuk.
Tőlük talán ezt is el lehetne tanulnunk.



Budapest, 2016. augusztus 27.
B. Moravetz Edith


5099
picurnagyi - 2017. december 03. 15:53:31

Drága Kitti!

Igen - talán egyszer, régen tudtuk - jó lenne újra feleleveníteni tudásunk!

Szeretettel köszönöm látogatásodat!

Ölellek: Edit Heart

5396
Kitti - 2017. december 02. 13:19:21

Tudtuk mi ezt egyszer, régen...
Szép a versed. Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.