Albert Zsolt: A végén mosolyogni fogsz! (2018. január)
A VÉGÉN MOSOLYOGNI FOGSZ!

Gyengéden vágott arcon
a belváros monoton zaja,
ahogy kiléptem álmosan
a házból reggel, a járdán
elejtett est néma nyoma
nyúlt tétova karom után
elengedtem a kilincset,
a zavaros mélybe ugorva,
mint akire a hirtelen tél
jéghideg pallóssal vár.
Túl néhány háztömbbel
és régi míves kapualjjal,
zsebre gyűrt a kora ősz
s kísért újra kézen fogva.
Soha nem várom, mégis
mindig jön s azt hiszi
itt lakik, s haza érkezik
újra és szemlehunyva
együtt sétálunk a lágy
szőnyeggé halt avarban.
S lüktet nagy hanggal
a főút szürkén dudálva
a város hosszú csuklóján
kigombolt ingbe bújt szél,
sziszegve fut szívem köré.
Néznek óriás szemekkel
a vénülő reggeli házak
kopott falain tűnök inkább
én is olykor fakó árnynak
hozzád baktatva
s ha lehet el is tűnnék
a térre omló napsütésben,
írva pár sort a padon neked
s mosolyt rajzolva a habra
porcelán kávéscsészédben.
5624
Albert Zsolt - 2018. február 19. 20:36:59

Köszönöm szépen kedves Roberto, ritatothne, Kitti, horla51!

4944
Roberto - 2018. február 19. 05:50:55

Ritkán járok itt mostanában, de ezért is érdemese volt! Tetszett. Üdv: Robi

5396
Kitti - 2018. január 03. 19:34:19

Kedves Zsolt!
Örömmel és élvezettel ízlelgettem a sorokat. Igazi, remek vers ez, csodás hasdonlatokkal, metaforákkal, ritmussal és persze tartalommal. A megszemélyesítéseid különlegesek, nagyon tetszett!

5786
horla51 - 2018. január 03. 19:29:13

Nagyon szép képeket használsz.

Tetszett a versed!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.