Török Nándor: Szavak (2018. május)
Szavak

Emlékek mezején bolyongok tétován,
szavakat kutatok, mit senki sem talál,
kószálok, tűnődöm a múló lét jogán,
s eszembe jut néhány roncs élet, ép halál.

Érzésem foghíjas: zavaró a hiány,
az űr e kietlen nirvána peremén
(mi nékem megfelel, de egyébként silány),
milliók élnek itt, közöttük te meg én.

Több millió szittya, besenyők és hunok
rongyos ivadéka, elfajzott gyermeke,
porladozó szkíták, avarok és kunok
reinkarnálódott több ezer hercege.

Itt élünk mind összezsúfolódva,
Kárpátok ölében jó szóra éhezve,
egymásra utalva, néha csúfolódva
valamit keresünk hallgatva, kérdezve.

Kérdezve, kérkedve, helyünket keresve
törtetünk, tüntetünk, szavakat dobálunk,
könyöklő közhelyek előtt térdre esve
tipródunk magunkban, s nem tudjuk, hol állunk.

Gyakran gondolunk egy képletes halálra,
de reménykedünk is: elvétve, nyomokba’
jeleket karcolunk barlangunk falára,
betűket írunk a nyugtalan homokba.

Betűket írunk és álmokat kergetünk
(ébren azt reméljük, valamit is értünk),
álmunk rózsafüzér, mit gyáván pergetünk
(olyankor azt hisszük, valakit kísértünk).

Rejtőzködik a szó, vagy nem is létezik
az emberség szava. Kérdésem egyenes:
vajon hol az ember (ki némán vétkezik),
lapuló létének tartalma veretes?

Naiv kérdésre az elhallgatott válasz
áttetsző fátyolként betakar mostohán,
tettből sarjadt létünk az egyetlen egy támasz,
ami nem inog meg, mint a szó ostobán.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.