Török Nándor: Önáltató-kételkedő (2018. október)
Önáltató - kételkedő

A város peremén, hol éltél és élek,
beomló alkonyokon, hogyha megidézlek,
gyakran áhítozva komolyan képzelem,
hogy a folyóparton ott ülsz te is velem,
s eszembe jut nem egy, őrült-szép gondolat,
te megértenéd mind, mindegyik gondomat,
mi aranyló szívem ablakán kilátszik,
te igazán tudnád mi az, mi hiányzik.

Lehettél volna tán apám, vagy nagyapám,
gyom lepte lelkemben saraboló kapám,
lehettél volna bölcs becsüsöm, barátom,
értékelted volna keblemben karátom,
lehettél volna hű tanítómesterem,
megsúghattad volna, toll az én fegyverem,
lehettél volna hős, hús-vér tábornokom,
s most nem ülnék itt az alsó lépcsőfokon.

Nem ülnék esténként kétkedve, borúsan
nézve, hogy mi úszik amott a folyóban,
lehet, hogy ingujjban büszkén, jólfésülten
körmölnék látszólag félig felkészülten,
talán széplányokkal rosszalkodnék kéjjel,
szoknyákat, csipkéket szórnék szerteszéjjel,
vagy tán romkocsmákban szívnám be a füstöt,
vagy a pokol mélyén fűteném az üstöt?

Nem tudom meg soha, mi lehetett volna,
hogyan is lehetne elefánt a bolha?
Valahol megírva ez így rendeltetett,
nékem kell szagolnom az elúszó szemetet.
Egyet megígérek, amit megtanultam:
nem felejtem el a múltad és a múltam.
Képességem a rend még valahol késik,
kisbetűs nevemet mondd meg, hova vésik?

Hova vésik vajon? Egy jeltelen könyvbe,
és majd jönnek értem fekete öltönybe'?
Vagy várólistára, annak is végére,
hiú várakozás új reménységére?
Gyalulatlan fába, egy ferde fejfára,
kinn a temetőben vigyázzon a tájra?
Vagy gyémánt vésővel kemény márványkőbe,
amit pár év múlva a moha benőne?

Nem ez a vágyálmom, nem ez az óhajom,
nézve a habokat felszálló sóhajom
a bodros víztükör sörényébe súgja,
kósza esti szellő hajába huhogja.
Lelkem mély kútjából felhúzom a vödröm,
benne hiúságom, bajuszát megpödröm,
érzelmem kapuit szélesre kitárom,
dadogó dalaim a szélbe kiáltom.

Szélbe szétkiáltom, hallja meg mindenki,
aki már valaki és aki még senki,
hallja meg a polgár, hallja a miniszter,
hallja meg az elvtárs, hallja meg a miszter,
hallja meg a koldus és az utcalány is,
a város peremén is található kláris,
mindenki hallja meg, aki csak akarja,
aki már megismert, s aki most akarna.

Hallja meg, ki féltőn önmagamért szeret,
mindig megbocsátva béklyókba nem veret,
s hallja meg, ki bántón sulykol tettel, szóval,
vérző sebeimet behintené sóval.
Hallják meg az erdők, hallják meg a hegyek,
a nyíló virágok, a zümmögő legyek,
talpam alatt a kő, s fölöttem az ég is,
és a rám vigyázó halhatatlan égisz.

Epilógus:
Tudják meg az érzést, érezzék át vágyam,
ha hallgatják dalom elmerengve lágyan,
számukra a szívem ki van tárva-nyitva
(részükre egy darab rég kikanyarítva),
s olvasván versemet esténként csendesen,
a szívük szélébe fájdalom mentesen
nevem gyöngybetűvel, ha bele van vésve,
tán nem volt hasztalan az életem mégse.
5682
tn65 - 2018. október 03. 20:38:34

Köszönöm, Kedves Kati.
Üdv.Nándi

5940
silberin - 2018. október 03. 10:13:47

Kedves Nándor!

Nagyon szerethető ez a versed, ahogy összefonódik a te éned József Attila gondolataival.
Üdv: Kati

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.