Bardosi Attila: HÚ, DE GAZDAG VAGYOK!
HÚ, DE GAZDAG VAGYOK!


Eldobott csövet, csavart, csapot,
s álmodott magának egy nagyot.
- De kell ehhez egy régi haver,
aki velem majd álmodni mer. -

Először vett magának cipőt,
mit lába hamarosan kinőtt,
szabatott nadrágot és inget,
s mert tenyere a pénztől viszket,
aranygyűrűt, ujjára valót.
Fölvette az Armani-zakót,
lakkozott cipőt, kígyóbőrből
- s szabadulni a napi szőrtől -,
Wilkinsont, azt a három élűt,
nyakkendőjére gyémántból tűt.
Időt mérni kellett egy Rolex,
éjszakára nő, whisky, jó szex
- de hát gyalog mégsem járhatott -,
egy Jaguárból mindjárt hatot,
és hogy fedél legyen felette,
a penthause-t is megvette.
Ma New York, holnap Párizs, London,
Cartier-től dizájner lornyon,
hétvégi házat Bahamákon,
egy luxusjachtot dupla áron,
de vagyona lassan untatta,
hiszen keletről jött nyugatra.

Így mindez neki nem lett elég.

Körülnézett az utcájukban,
egyszer te, máskor más volt útban.
Stadion nőtt egy üres telken,
száz métert, amit parkból elcsen,
terven a haver korrigálja,
millióért ki lesz pipálva.
Egy utcából így lett egy tucat,
de ez sem elég, tovább kutat.
Egy városrész, egy egész város,
s ki ott lakik, mind nála sáros,
befektetésnek focicsapat
- egy kétballábas mindig akad -,
és hogy pénzét tisztára mossa,
ő lett a tolvajok bankosa.

De mindez neki mégsem elég.

Nagy játékos akar ő lenni,
és királyok közt jönni-menni,
csak meg ne kelljen szólalnia
- gondolja némán a bugrisa.
Bezsebel rétet, hegyet, völgyet,
fejszéjétől dőlnek a tölgyek,
kifordítja földünknek gyomrát,
kérvényeket erővel nyom át.
Hogy mije van, maga se tudja,
a lényeg, hogy mindenre futja.

De mindez neki mért nem elég?

A tengerben övé lett a víz,
és a vízzel együtt a sós íz,
a folyók és bennük a halak,
a forrás és vele a patak,
a vihar, a szél, a szellő,
a fehér és fekete felhő,
az eső, mely könnyekből fakad
és a tőlük földuzzadt tavak,
az ágakon szunnyadó rügyek,
a tarka-barka sziromsüveg,
gyümölcsökön a piros pozsgás,
tavaszi mezőn virágmontázs,
a tisztásokon szarvasbőgés,
magasles, fák között a lőrés,
madarak dala lombok között
- ki tehette, már elköltözött.

De mindez neki nem volt elég.

Nap sugarát is bérbe adja
- Vegyétek, aki kapja, marja! -
Adót vet ki a kilátásra,
házasságkötésre, válásra,
lehúzza rólad takaródat,
ha nem fizetsz, rémfára lógat.
Övé a város, a falu,
paraszt sarkán a repedt szarú,
átíratta a történelmet,
s a moslékjával közétkeztet.
Jövőnk már rég a zsebében van,
az élettan ma kórélettan.

De mindez neki még nem elég.

Lélegezned egyre nehezebb,
az okát kutatod, keresed.
Már a levegő is az övé,
így tett mindenkit légfüggővé,
míg rájön, vákuum veszi körül,
s ha megdöglik, mindenki örül.

Ennek a történetnek a morálja:
Ha nem lesz senki,
aki vagyonod, ékszered csodálja,
gyémántot hiába lógatsz nyakadba,
és pénzed hiába vár a kamatra.
Ha reád mindig csak tükörképed néz,
mondd, akkor mire volt jó ez az egész?
298
keni - 2018. november 13. 17:24:49

Kedves Attila !

Elolvasni is sok volt hát még átérezni ennek a szegény sorsból a gazdagságig kijutott embernek a sorsemelkedését, de megérte végig tanulmányozni ezt a remekművedet, hogy megtudjam mit ér a pénz, ha tengernyi van belőle valakinek,,,,

Nem elég, - mégsem elég semmise, és nem is kell ide mise, mert jól mennek dolgai, amíg a száját nem nyitja ki - a bunkó -.

De lényeges versed végén a bökkenő, mert csak tükörben láthatja képét a szerencsétlen e kórélettan képében, amit meg is érdemel, hiszen ez jár ki neki is, hiszen ő is csak egy földi halandó,,,,

És ez egészből mi a fő; hogy egyedül nem csak ő van egyedül,,,
- Majd a bonckés alatt kiderül, hogy a bőre alatt mi maradt mind ebből?

Gratulálok e szépen megírt költeményedhez !

Barátod !

- keni -

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.