Móritz Mátyás: Tőszomszédságban az őrülettel (2019. január)
Tőszomszédságban az őrülettel

hol élünk mi milyen bűnök
közt milyen ordas időben
kérdezem nézve Nagy Imre
szobrát meggyalázva és kidőlten

nyilallást érezve testem
mellkas alatti részében
a költői és hasztalan
kérdésem jégverésében

nézem a szobor hűlt helyét
fölbe gyökerezve lábam
a csak magam elé mormolt
szavaimnak viharában

megpróbálva hinni még
az igazságnak és a hitnek
míg a bűntett az ördögnek
az óráit szentelik meg

kérdezve csak hogy hol élünk
hogy mit kellene mondanom
tenyeremben a szívemet
úgy gyűröm és szorongatom

átadva magam a könnyes
és az egyre terhesebb kedvnek
míg hátam mögött az árnyak
újra csak összenevetnek

a történteket az acél
emlékezetembe vésem
lassan már magam előtt is
szégyellve minden kétkedésem

amely érzem hogy belülről
minden nappal kettészakít
de hiába próbálnám meg
elűzni a valóság démonait

amelyekkel mind gyakrabban
találkozom és szembesülök
érezve hogy nem nyugodok
érezve hogy nem enyhülök

nézve csak ahogy a szobor
sápadt képe fekszik a földön
míg magamba a méreggel
teli nagy kortyokat töltöm

közben magamban mormolva
mindenkit jól végigmérek
úgy táncol a szemem előtt
a sok ragyogó súlyos kísértet

az életet nem érezve
se tágasnak se szabadnak
nem gondolva hogy a láncok
előbb utóbb elszakadnak

lassan a szemem is be kell
már csuknom hogy tisztán lásson
bűneimet úgy harsogja
túl megint jajkiáltásom

nem tudva hogy hogy fogunk majd
visszanézni mi a mostra
a koporsónkban felülve
holtra váltan mosolyogva

nézve csak ahogy a szobor
egy szállítóra átlebben
mintha nem is érdekelne
ez senkit különösebben

így szaladok a nemigen
várt és félve félt jövőbe
érezve hogy egyre jobban
és mélyebben fájok tőle

elhagyva a szobor helyét
a szívem csak csupa szomj volt
az eszem közben zakatolt
és meghúzódva dorombolt

míg a szobor a földre hull
visszhangzik bennem a koppanás
nem osztozva a hitben hogy
a vannál mindig jobb a más

hol élünk milyen bűnök közt
szegezem neki a falnak
míg kérdésembe kapnak az
életet oltó fuvalmak

magam közben az ágyamra
kidöntött szoborként vetem
a szabadságnak vágyával
pirulón és reszketegen

a szobor fölött láttam én
a könnyes arcát a holdnak
érezve hogy a vitézek
szívemen átgyalogolnak

úgy vettem erőt magamon
hogy le ne nyeljem a lelkem
nem tudva hogy a szabadság
helyett mért ezt érdemeltem

nézve csak a teret ahogy
elém a hiánnyal terül
úgy állok csak kivert ebként
kitaszítva és gyermekül

az arcokon nem is láttam
akkor sem az isten arcát
nem hallva csak az árulók
reszelő nagy kacagását

míg az orromban éreztem
ahogy a halál parfümje terjeng
kérve hogy az ördögeink
ellen az isten is merjen

a szemeimet nyugodtan
le még ma sem tudom hunyni
nem tudva hogy milyen idők
kedvtelenjei vagyunk mi

kinek mondjam hogy nem szabad
és szabadna és lehetne
ki józan ész lenne erre
az ősi vad rettenetre

melyben az igazak egymás
után elvesznek és tűnnek
ahol a tanúságokat
nem látják a bűnösök csak bűnnek

úgy néztem a szobrot akár
az apám akár a társam
magamat támogatva csak
a véres ájulásban

Móritz Mátyás
2018 December 29. Szombat
Budapest, Csepel
5396
Kitti - 2019. január 03. 12:05:11

Kedves Mátyás!
Én nem igazán értem a felháborodás ekkora hevületét. Nagy Imre szobrát nem a porba döntötték le, hanem máshol, másik téren állítják fel, miután megrenoválgatták. A hült helyén pedig visszaállításra kerül az a tér, ami a XIX században eleve volt. Ez akkora gyalázat, hogy ilyen verset írat veled? Smile

277
farkas viola - 2019. január 02. 10:18:38

Kedves Mátyás!
Nagyszerű és felháborodott hangú versedhez gratulálok, igazad van. Kitűnő a cím is! A gonoszság egyre nagyobb erővel van jelen, minden területen: igen, el akarják pusztítani az igazakat.
Szeretettel gratulálok: Viola Wink

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.