Sabján László: Háromra (2019. január)
Háromra

Háromra ugrom…
Fogd azt a kötelet! Feszesen!
Az emlék markolja így a múltat,
és nem ereszti, ha fáj is.
Minden a múltba menekül előlünk,
s mi árván lógunk a semmi-ormokon,
kapaszkodunk egy visszhangba,
s azt képzeljük, hogyha megcsúsznánk,
zuhanás közben úgyis
megtanulunk repülni.
Háromra ugrom…
Hajtsd odébb azt a felhőt,
mondd neki, hogy ne most énekeljen.
Itt lázas munka folyik –
vérszagot őriznek a csipkés sziklák,
a porladó kövek, a moha.
A lélek illata ez, az életé.
Ami pedig csak a halálban mutatkozik.
Alvad, mint az emlék,
amely képpé merevül,
majd mind halványabb lesz,
s végül egyszer el is tűnik
a hósipkás messzeségben.

Háromra ugrom…
De még előtte…
fogod azt a kötelet?
még előtte hadd gondoljam át,
mi is van odalent,
és miért mászom én a semmi-ormokat.
Már most emlék vagyok?
Alvadó emlék, árnyék a köveken?
A kövekben a múltat markolom.
Forró mind,
de ez csak a Nap heve rajtuk.
Nem sírnak, nem nevetnek,
nem válaszolnak.
Nem is kíváncsiak.
Háromra ugrom…
Jól megvetetted a lábad?
A szél ma nem süvít,
a riadt pillanatok mind
egymásnak ütköznek a csöndben,
s mire körülnézek,
valaki hármat kiált.
Nem volt egy és nem volt kettő,
a kötél sem feszes,
csúszós a moha…
de talán megtanulhatok repülni
a zuhanó időben,
ahol nincs kötél,
mégsem szakad el,
és én mondhatom ki utoljára,
hogy háromra ugrom.
2951
Firm76 - 2019. január 02. 13:20:35

Kedves Diana!

Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy tetszett.Smile

Laca

6149
Dianab - 2019. január 02. 11:14:02

Igazán mély, tartalmas vers! Gratulálok hozzá!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.