Mészáros Botond: A fakó
A fakó

Szíve pitvarában még zöldell a lélek,
de kamráit vörös, elszáradt remények,
megsárgult ábrándok fekete avarja,
rügyetlen álmok és hazugság takarja.

Kiált lehellete az üres veremben:
sóhajösvényt tapos magának a csendben,
de sűrű a csend és megalázó sírni,
pedig nem szeretne többet ő,mint írni,
karcolni bármit a teremtett világra,
hogy érezze,mindez nem lehet hiába,
hisz odafent kifogást:életet lopott,
s most szembogarán a fény közönnyé kopott.
Megérinti ujja hegyével az étert.
Kavarogni érzi gyomrában a kételyt,
vonalakat húz...mind vékony,mint az élet,
nem tudja már mit hihet, s mit remélhet;
takarót sző ismét az átkozódásból,
ösztönből, régi, komor megszokásból,
paplanát a hideg magányba meríti,
sziszeg,ahogy pupillája elé teríti,

Fáj.Az érdektelenség csípését érzi,
bőrén a megalázás nyomait nézi,
Gondolataiba zárva búsan fekszik.
Kiábrándult. Feladta. Minek is vetekszik?!

...hisz már úgysem szólhat...

Szilágycseh, 2018. november 13.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.