Erdei Róbert Bence: Mélázok
Mélázok

Mélázok.
Fekszek az ágyon és mélázok.
Hallgatom a kinti forgalom zaját, ahogy a nagy világ jelentéktelen mozzanatai zajlanak.
Mellettem fekszel, hallgatom halk szuszogásod ahogy a fejed a mellkasomon pihen. Valószínűleg órák óta a jobb karomon fekszel, az mégsem zsibbad el. Különös. Élvezem a pillanatot, amely a mindenséget jelenti. A mindenséget ami egyenlő a plafonnal. Nem akarok mozdulni. Érzékeim kiéleződtek. Bármely apró mozdulatra felkelhetsz. Nem mozdulhatok.
Mélázok.
Bámulom ezt a nagy egysíkú fehérséget magam felett. És egyszer csak. Beszippant. A látásom. Elhomályosul. A nagy fehérség hirtelen megnyílik előttem. Másik világba kerülök. Dimenziók között lebegek. Egyszerre vagyok múltban, jelenben és jövőben. Mint a falevél amit felkapott a szél. Keringek a levegőben. Majd szép lassan érzem, hogy visszaszállok a földre. Mocorogsz a mellkasomon. Még jobban bújsz hozzám, mintha félnél, hogy ott hagylak. Fényévnyi dimenziók távlatából zuhanok vissza magamba. Hozzád. Lenézek rád. Élvezem, hogy létezel és csókot nyomok homlokodra. Majd, megint csak.
Mélázok.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.