Angster Anna Sára: A margaréta-gyilkosság
A margaréta-gyilkosság

Meglesett a tizenkilencedik tavaszom
csendesen, puhán,
elsepregetve a tél ólomszárnyait
vadvirág mosolygott rám sután.
Apró szirmaiból nem áradt negédes kísértés,
jelenléte a méheknek sem lett létkérdés.

Ezért vártam, hogy lekonyul majd zsenge kis szára,
min hajnalonként meg-megcsillan a pára,
De ő virult csak halkan, rímtelen,
az alkonyban macska surrant el hirtelen.

Megelégeltem hogy így kitart,
kívántam neki tornádót, vihart,
jeges szelet, orkánt, hóesést,
vagy tépje le egy gyűjtögető gyermekkéz.

De a virág csak tovább mosolygott sután,
elhullajtva egy könnycseppet
gonoszságom okán.

Ennyi kellett, hogy felforrjon a vérem,
rátapostam most már hidegen, keményen,
s ténylegesen megroppant fehér virága,
most lábammal aláztam meg immár harmadjára.
Tombolt bennem az érthetetlen harag,
hogy felettem egy virág erkölcsi győzelmet arat?!

Álltam mellette megszédülten, bután,
alattam áldozatom feküdt az otromba út porán.
Az ég fölöttem kockából, paralellé simult,
lerogytam a földre, s a por sártengerré hígult.

Én csak feküdtem mellette hasztalan és későn,
fülébe dallamokat suttogva kérőn.
Egyszer hallottam,hogy nőni kezd, igézőn,
de csak saját időm zúgott fülembe ítélőn.

Így lesett meg tizenkilencedik tavaszom puhán,
feküdtem a sárban egy margaréta okán.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.