Móritz Mátyás: A lélek virágai
A lélek virágai

caelebs platanus

az évek haldokló állatként visszaharapnak
fájdalommá érve a könnyekben már nem hiszek
átlátszóvá válnak verseim is mint az ablak
úgy csillognak át rajtuk a nagy és tömör vizek

a büszkeség nélküli végzet magához kötött
isten gondolata nélkül rohanva a sínen
fáradt árnyékként suhanva a korállok fölött
csillogtatva pirosságom és megbarnult színem

bennem a két örömöm bennem a két bánatom
úgy remegnek fel a lelkem átszövő vérerek
virágállatok feküdnek a hajlott hátamon
az áramok sodrában páncéllá keményedek

úgy duzzasztom egyetlen egy perccé a napokat
ha tudom fájdalmat nem csak magamnak okozok
nyelve a fulladásból a kövér falatokat
míg magányfámról hullnak a jóhúsú tobozok

detonatio

alkotó kedvem a teóriák meg nem kötik
verseimben magam úgy bántom és úgy bírálom
csalogatva a sötétséget a küszöbömig
a fáknak őszi leveleim fel úgy kínálom

a lélek virágaként ápolva a jóságot
keresve azt kiben felébreszthetném a hálát
sorokba tömítve az egyedülvalóságot
kezemben tartva isten elvesztett koponyáját

a valóságot eltiporva és megtagadva
míg a rám sötétült csillagvilágokat szemlélem
álmaim alagútjaiba beleragadva
megmerítkezve a kátrányfolyamok medrében

az elvesző utakat tapogatja a lábam
hallgat a némaság a megértés és a részvét
vigyázva az esőket barlangom mély odvában
hallgatva az ég vakságot dobó dördülését

rebus agitatis

az élet szikrái újra felsértik a testem
az elengedésre még mindig ne állva készen
hogy a hiányaim a helyükre vezettessem
az árnyékaim magamhoz ölelt hűvösében

megteremtve magamban a mennyet és a földet
hogy szavam kiáltás maradjon a puszta űrbe
magamban hallva az erdei viharszellőket
csorbított szerszámaim bosszúsan köszörülve

motoszkál csak bennem a vak remény és a hála
sokszor még magam is megtagadom és meglepem
a legnyugodtabb patak fehérlő kavicsára
gyönge szívem ma is csupán értetek fektetem

értetek kik az árvaság ketrecébe vertetek
hogy gyökereim az örökké éhes szél tépje
keresztülgázolva értem az édenkerteket
úgy fodrozódik bennem az ég nyugtalan kékje

cuspis

a szavak fürtjüket veszítve lógnak a számon
miket egykor szabadnak hittem én és öröknek
zizegő testem úgy várja poros szalmazsákom
min álmaim nem pirosodnak és gömbölyödnek

nem tudva mit kezdeni már az újabb bajokkal
nem is vetve utánatok a csodákkal számot
ősz hajszálakat szórva fejemre két marokkal
nem találva a nyugalmat és a tisztaságot

kész lennék feláldozni odaadni mindenem
akkor is ha nem is kérnék és nem is akarnák
begombolva minden gombom fekete ingemen
hogy álmaimat a poloskák tovább ne marják

keresve a helyet ahol nincs szükség szavakra
hol a bűneim nem szaporodnak mint a gyomok
hol a kétségbeesés nem mászik a falakra
hol a túlparton nem várnak a ködös szigonyok

Móritz Mátyás
2019 Április 5.-6. Péntek- Szombat
Budapest, Csepel
5548
babumargareta - 2019. április 09. 12:06:23

Kedves Mátyás !
Nagy terjedelmű lélekanilizsed remekül sikerült .
Több tételre osztottad .
Felszínre hozod és megmutatod az ott kavargó szenvedélyek és indulatok titkos rugóit, pontos analízisben mutatva ki ..
Az első részben a nyugalmi helyzeted uralkodik,majd áttérsz egy újabb már detonatios helyzetbe,válságkommunikációd célja
biztatva magad ,majd reménykedsz nyugtalanul a magányod miatt .
Az utolsó a fullánkos időszakod,amikor rajössz ,hogy lehet szabadulni is ,de nem mindegy milyen formában.
Egy kicsit olyan Freud féle lelki analizis !
Remek alkotásodhoz gratulálok sok szeretettel....Babu Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.