Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bujdosó Miklós: Amit a meseterápiáról tanultam


A mesék és az igazi, kedves történetek az egyik legszebb ajándékot nyújtják az embereknek: mindenkit visszavarázsolnak gyerekké.
A kicsik fantáziája határtalan, és tisztának, csillogónak látják a világot, miközben a legapróbb dologra is rácsodálkoznak. Csak a lehetetlen létezik, álomból szőtt képességek válnak valóra, és a szó varázserővel bír. Úgy, ahogyan ennek valójában lennie kellene. Ezt a látást mi, felnőttek legtöbbször elfeledjük, pedig tán a legszebb dolog ez a játék.
De a mesék varázsköpenyébe sok-sok felnőtt gondolat rejtőzik. Ugyanaz a vágy feszül bennünk, mint a gyerekekben, csak mi nem merjük kimondani. Elhinni, hogy nincs is lehetetlen, - végképp nem tudjuk. Egyetlen kivétel a mese. Abban a csuda-fura, kedves és nyitott világban még a kritika is örömszavakba van burkolva.

Mesét manapság a gyerekeknek mondunk, és Ők megértik. De nem csupán a történeteket, hanem a történetek mélyén a szimbólumokat is. Nem tudják, hanem értik. Mert Ők még szabadon mozognak a lélek, a szellem és a gondolatok, a felnőttekben már szigorúan elhatárolt tartományai között. Ha azt kérnénk, fogalmazzák meg, öntsék szavakba ezt a tudást, valószínűleg bajban lennének.
Ahogy a felnőttek világa az elmúlt pár száz évben a racionalitás felé mozdult, és mindent csak ésszel kívánt megoldani, úgy szorultak vissza a mesék a gyerekek világába. És úgy nőtt és nő folyamatosan a lelki problémákkal küzdő emberek száma, egyre többen lesznek mind magányosabbak, érzelem szegényebbek.

A meseterápia egy lehetőség, hogy a teljességet megteremtsük magunkban és felfedezzük magunk körül.
Mondani kell őket, továbbadni, segíteni velük másokon. Vagyis azt, amiért a mesék születtek, és amiért fennmaradtak.
Ha úgy érzed, nincsen rendben az életed, elakadtál egy fontos probléma megoldásában, próbálj mesével gyógyulni. Engedd el nyugodtan a fantáziád, mert a mese és a meseterápia – bármilyen meglepő – felnőtteknek is szól, rajtuk is segít. A mesét évezredeken át a szülők is hallgatták, és ugyanúgy erőt merítettek belőle, ahogyan a népdalokból.


Élethelyzetek és mesebeli párjuk

A betegség mindig valamilyen egyensúlyt vesztett állapotot, kibillentséget jelez, amikor az ember energetikai folyamatai megbomlanak, az energia nem áramlik, hanem felgyűlik, és betegséget okozhat.

Van, aki azért kér segítséget, mert fáj a háta, régóta köhög, alkoholista vagy számítógépfüggő. Sokan vannak olyanok is, akiknél a lelki problémák még nem okoznak testi tüneteket, de már érzik, hogy valami nincs rendben, rossz a párkapcsolatuk, magányosak, nem tudnak érvényesülni, céltalanok, nem tudnak feldolgozni egy veszteséget. Fontos tisztázni, hogy a súlyos betegek nem orvosi kezelés helyett, hanem mellette kezdenek bele a meseterápiába, talán, mert belül érzik és tudják, hogy a bajok gyökere nagyon mély.

A módszer lényege, hogy minden élethelyzetnek, életeseménynek megvan a mesebeli párja.
A népmesékben több ezer év emberi tapasztalata, kikristályosodott tudása van, hiszen csak az a mese maradhatott fent, amelyet az emberi tapasztalat igazolt, igaznak tartott.
Ma sokat beszélünk, ismerni véljük az ezoterikus és spirituális tanok lényegét, mégis boldogtalanabbak az emberek, mint valaha. Mert nem elég a dolgokat elméletben tudni, a lényeg a megvalósítás. A mesehős a jelenben él, nem gondolkodik annyit, nem tépelődik, hanem cselekszik. Egy mese egyetlen bekezdése tele van igékkel: megy, megkeresi, megszabadítja, legyőzi, visszaviszi. A mesehősök a cselekvésben élnek, tisztán gondolkodnak, őszintén szeretnek.

A terápia első lépése; hogy megtaláljuk azt a bizonyos mesét, amelyik az adott ember sorsát, problémáját rejti magában, amelynek hősével azonosulni lehet. De nemcsak a hősével, hiszen a három királyfiból rosszul választó két nagyobb testvér is mi vagyunk. Vannak gyerekek, akik ötéves korukban rátalálnak a saját meséjükre, mindig azt akarják hallani, vagy nagyon szeretik, vagy nagyon félnek tőle, mégis hallani akarják. Van, aki a meséjét párnának használja, és hintaszéknek, mely megnyugtatja, elringatja, biztonságban elaltatja. Nincs ebben semmi csodás elem, hiszen egy ötéves gyerek körül már kialakul az életét alapvetően meghatározó környezet. Már tudja, vagy inkább érzi, mi lesz az ő életének feladata: elszakadni, önállóvá válni, férfivá vagy nővé lenni, megtanulni hallgatni vagy királyfiként, királynőként helytállni. Idővel persze más mesék válhatnak fontossá, hiszen az új élethelyzetek, feladatok, más belső visszaigazolást hívnak elő.

A nagyon ismert mesék nem véletlenül lettek azok, hiszen Hófehérke, Hamupipőke vagy a Rigócsőr király története rendkívül gyakori, és bennük tipikus emberi problémák rejlenek. De az már nem mindegy, hogy egy ember éppen hol tart a mesében. Ha ő Hófehérke, vajon hol látja magát, amikor elmegy a terápiára? Még a királyi palotában? Vagy már a törpék házában, esetleg az üvegkoporsóban? Hamupipőkeként még az anyja sírjánál van, vagy már készül a bálba? Mi áll még előtte, milyen feladat? A mesék tele vannak szimbólumokkal, és egy szimbólum sokkal több annál, mint amennyi kimondható. Már abból rengeteg energiát nyer valaki, ha megérti őket.

A terápiának a saját mese feldolgozása mellett nagyon fontos része a képzelet- és fantáziatréning.
Valamikor ez a két fogalom jól elkülönült. A képzelettel magunk mellé tudunk idézni valamit, ami létezik ugyan, de éppen nincs itt: egy kutyát vagy tulipánt az asztalra. De a fantázia azt is képes megteremteni, ami sosem volt: aranyszőrű, tizenkét fejű kutyát. A szakember segít újraépíteni a képzeletet, és ha ez újra működik, akkor lehet használni a fantáziát. Amivel az ember már el tudja képzelni, hogy valami olyat tesz, amit addig soha. Vagy úgy reagál valamire, ahogy addig soha. Verena Kast,egy híres pszichológus azt mondta, hogy az emberiség legnagyobb energiaforrása a fantáziája. A teremtő képzelet valóban képes teremteni. Magamat és a világot körülöttem.


A mesében sincs semmi ingyen

Boldizsár Ildikó szerint a meseterápia csak azoknak való, akik képesek magukat kiengedni a racionalitás fennhatósága alól. Akik elhiszik, hogy a jó megoldást nemcsak kitalálni lehet, hanem megérezni, és nemcsak az létezik, amit látunk vagy meg tudunk fogni. A saját mese hőse mindig célba ér, és tükröt tart elénk, hogy mi vajon hol veszteglünk, és milyen tulajdonságunkra van szükség ahhoz, hogy kiszabaduljunk, hogy legyőzzük a sárkányt, megtaláljon minket a királyfi, vagy eljussunk az áhított királyi bálba.
Nagyon fontos, hogy a mesében semmi sincs ingyen, a boldogságért mindig súlyos árat kell fizetni és nehéz küzdelmeket kell vívni. A feladat néha olyan nehéz, hogy lehetetlennek tűnik, és mégis sikerül. Az erőfeszítés, amit az ember tesz egy célért, néha azért nem hoz eredményt, mert nem arra, nem olyan erőfeszítésre van szükség.
Nem ugyanabból kell többet vagy jobbat tenni, hanem valami mást. Olyat, amit eddig nem.
És ami az adott embernek sokkal, de sokkal nehezebb. Például várni.
Vagy elindulni. Megtanulni beszélni vagy éppen hallgatni. Elmenni a bálba. Ez a bizonyos más, ez a legnehezebb. Az igazi küzdelem, az igazi feladat.
A meseterápia nem pszichoterápia, itt nincs diagnózis, mindenki önálló rendszer, nem őt kell beilleszteni a depresszió vagy a gyászmunka bizonyos stádiumába, hanem azt kell keresni, hol tart, hol akadt el a saját rendszerében. Ezt a tudást nem a tudomány, hanem az évezredek tapasztalatai igazolják.
Ebben a folyamatban a terápia vezetője nem az alany vezetője, hanem kísérője, lelki társa és segítője. Együtt ugranak Holle anyó kútjába, és csak sejteni lehet, hová mennek együtt, a beszélgetések során.


Tévhitek

Az archaikus kultúrákban a meséknek évszázadokon keresztül óriási jelentőséget tulajdonítottak. A mesék nem hiányozhattak abból a tudásanyagból, amelyet minden ifjúnak át kellett vennie az elődöktől, és a mesemondók is ügyeltek arra, hogy mire életük a végéhez ér, minden rájuk bízott mesét elmondjanak, továbbadjanak. Azt feltételezhetjük, hogy ha az emberiség ilyen nagy becsben tartotta ezeket a történeteket, annak nyilvánvalóan komoly oka lehetett. A mesékbe kódolt komplex tudásanyag volt az, amit generációról generációra tovább kellett adni, még akkor is, amikor e tudás komplexitása már egyre nehezebben volt értelmezhető az újabb nemzedékek számára. Szerencsére a 19. század közepétől rendelkezésünkre állnak azok a lejegyzett gyűjtemények, amelyek a mesék akkori állapotát – s ezzel együtt az akkor élt emberek mentális állapotát – tükrözik.

Fontos ugyanis az a körülmény,hogy a mesék áthagyományozása során csak az a mese élhetett tovább, amelyet a hallgatóság igaznak minősített és elfogadott. Ha a mesemondó olyan motívumokat használt a mesemondás során, amelyeket a hallgatók nem találtak „igaznak”, vagy olyan tapasztalatokat szőtt a történetbe, amelyeket a hallgatóság nem igazolt vissza, közbeszóltak, s a mesemondónak ki kellett javítania a „hibát”. E preventív „cenzúra” azt is lehetővé tette, hogy a mesét hallgató felnőttek valóban viszonyítási alapként kezelhessék a mesékben rejlő üzeneteket, és saját életükre vonatkoztathassák azokat. A kisebb gyerekek azt mondják: „Én is ilyen bátor (szép, ügyes, kitartó stb.) szeretnék lenni”. A gyógyulásra váró beteg pedig így sóhajt föl: „Én is úgy szeretnék élni, ahogy a mesében van”. Az a sajnálatos körülmény, hogy ma már nincsenek közösségi mesemondó alkalmak, és a mesék egyre inkább feledésbe merülnek, megfoszt bennünket attól, hogy a meséken keresztül kapcsolatba kerüljünk egyrészt saját vágyainkkal, lehetőségeinkkel, másrészt szellemi gyökereinkkel, s e gyökerek révén létezésünk alapjának tekinthessük azt az értékrendet, amely nemcsak egy szűkebb közösség sajátja, hanem univerzálisnak tekinthető.

A mesékkel kapcsolatban van néhány tévhit, amelyek megnehezítik, hogy a népmeséket a nekik kijáró tisztelettel és komolysággal kezeljük, és ne mesebeszédnek, fantáziaterméknek, valamint „minden valóságot nélkülöző irodalmi műfajnak” tekintsük. Az egyik ilyen tévhit szerint a mesék a gyermekekhez szóló történetek, holott a mesemondók a 19. század végéig elsősorban felnőtt közönségnek meséltek. Ez azt is jelenti, hogy a mese – történetének kezdetétől – a szórakoztató funkciója mellett valóban az ismeretátadás, információáramlás egyik eszköze volt, és a történetekben mindmáig megtalálhatók azok az elemek, amelyek nemcsak a mindennapi életben való eligazodást segítették, hanem azt is, hogy az ember szellemi lényként is végiggondolhassa magát.

A másik tévhit szerint a mesék pusztán vágyteljesítő történetek, azaz a paraszti társadalmak szegény embereinek gazdagságra, királyságra vagy akár csak egy bőséges ebédre-vacsorára vonatkozó vágyait fogalmazzák meg. Csakhogy a mese régibb keletű, mint a paraszti társadalmak, azaz már az archaikus kultúrákban is létezett. Az archaikus törzsek is ismerték a saját eredetükre, valamint a világ működésére vonatkozó történeteket. Ha azonban a meséket saját sorsunkon, életünkön keresztül gondoljuk végig, értelmezhetjük a történeteket úgy is, mint amelyek „saját királyságunkra”, „saját gazdagságunkra és bőségünkre” vonatkoznak.

A harmadik tévhit szerint a mesének nincs köze a valósághoz, a történetek nélkülöznek minden valóságalapot, pusztán „kitalációk”, a csodás elemek pedig a fantázia termékei. Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz mesekutató A varázsmese történeti gyökerei című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a varázsmese (vagy tündérmese) „kompozíciós egysége nem az emberi psziché valamely sajátosságában rejtőzik, nem is a művészi alkotás sajátosságaiban, hanem a múlt történeti valóságában”.

Propp az orosz mesét megfelelteti a történeti múlt jelenségeinek, s azt vizsgálja, hogy ezek a jelenségek (nem események!) milyen mértékben alapozták meg és hozták létre a mesét. véleményem szerint a mese épp azért tud óriási mozgásokat és változásokat előidézni a pszichében, mert a valóságot elbeszélő történeteknek mindig is mágikus funkciójuk volt: a hősök mintegy utánzásra késztetik a mese hallgatóját, és ez azt is jelentheti, hogy bizonyos megkövesedett formák, elzáródott érzelmi csatornák élővé, élettelivé válnak benne.

A negyedik tévhit azt állítja, hogy a mesékben minden szép és jó, a mese nem más, mint a „minden rendben van” világa. Ezzel szemben én azt állítom, hogy a mese olyan történet, amelyben mindenért meg kell dolgozni, semmi sem magától szép és jó, semmi sem magától működik rendben. A hős épp azért jár be egy utat, hogy széppé, jóvá, működővé tegye maga körül mindazt, ami rút, rossz vagy működésképtelen.
Végül az ötödik tévhit szerint a mese az illúziók világa, vagyis csupa olyasmi történik benne, ami hamis valóságérzékelésen alapul, ebből következően megvalósíthatatlan. A meséket fenntartó és továbbadó közösségek azonban sosem érzékelték hamisan a valóságot, ezért a meséket sem egy hamis tudat termékeinek tekinthetjük. A mese egyébként sem használja a „megvalósíthatatlan” fogalmát. Az ember olyan képességeit őrzi, amelyek nem ismerik a lehetetlent: ha a hős valamit el akar érni, megtalálja a megfelelő formát és segítőt a cél eléréséhez. A „lehetséges” erői ugyanis nem rajta kívül, hanem benne vannak. Ez a Boldizsár Ildikó által kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege: az archaikus mesék segítségével elvezetni az embert odáig, hogy felismerje és megvalósítsa mindazt, amire vágyik, amit kívánatosnak tart, és működővé tegye maga körül azt, ami nem működik, de szeretné működőképessé tenni. Ez lehet egy aktuális élethelyzet (például párkapcsolat, szülőről való leválás), vagy valamilyen testi és lelki egyensúlyvesztés, működési zavar.

A mese önmagunk képességeit illetően a határtalan lehetőségek birodalmába vezet el bennünket.
A meseterápia (görög: therapeia = segítség, kísérés, gyógyítás, fejlesztés, baráti nyomonkövetés) a művészetterápia, s azon belül a biblioterápia egyik ága. A művészetterápia, - ami a művelődéstörténeti adatok szerint tulajdonképpen már akkor is létezett, amikor még nem volt elmélete, legalábbis erre következtethetünk az Ezeregyéjszaka meséiből ismert Sahrazád (Seherezádé) terápiás módszereiből, a rituális táncokból, dalokból vagy például abból a bibliai jelenetből, amelyben Saul hárfázik Dávid királynak – a különféle művészeti ágakat használja terápiás módszerként. A legismertebb a táncterápia, a zeneterápia, a képzőművészet-terápia, a pszichodráma és a biblioterápia. Utóbbi a Webster Szótár szerint nem más, mint „válogatott olvasmányanyag terápiás segédeszközként való felhasználása a gyógyászatban és a pszichiátriában”. Tágabb értelemben a biblioterápia a személyes problémák megoldásának segítését jelenti irányított olvasással. A fejlesztő és klinikai biblioterápia szöveg alapú terápiás módszer, amelynek két módja terjedt el a világon. Amerikában a biblioterápia aktív változatával dolgoznak a szakemberek (poetry therapy), azaz az alkotás folyamata, műalkotások létrehozása képezi a terápia alapját. Európában főként a biblioterápia receptív változata terjedt el, azaz a terápia egy befogadói élménnyel indul, amelyet feldolgozó beszélgetés követ.

A Metamorphoses Meseterápiás Módszer mindkét irányzatot magába foglalja. A terápiában Boldizsár Ildikó először kiválasztja – vagy maga a páciens hozza – azt a mesét, amely legerőteljesebben mutat hasonlóságot az ő helyzetével, gondolataival és érzelemvilágával, s a terápia során ezt a mesét dolgozzuk fel. Másrészt a terápia kreatív részében aktív képzelet- és fantáziamunka zajlik a mesében előforduló képek és szimbólumok segítségével, amelynek célja az érzékszervek finomítása, tökéletesítése, együttes és összehangolt működésének kialakítása annak érdekében, hogy a páciens minél részletgazdagabban lásson, és minél több ponton kapcsolódhasson tudatosan is a látható és láthatatlan világokhoz. Tapasztalatai szerint a mentális problémák túlnyomó többségét ugyanis valamiféle kapcsolódási zavar jellemzi: zavar az egyénen belül, vagy zavar az egyén és környezete között. A kapcsolódások, a kontaktus és a bizalom elvesztése általános, gyakorlatilag az egész népességet sújtó, régi keletű probléma, amire alig-alig születtek tartós megoldások. Manapság mind az egyének, mind a párok és kisebb közösségek is kétségbeesett s rendszerint hiábavaló próbálkozásokat tesznek a különféle kontaktusok helyreállítására vagy létrehozására. A kapcsolódás képességének hiánya komoly problémát jelent, amelyet a meseterápia több irányból is képes oldani és rendezni. A fantázia aktivizálása mindenesetre „lehetővé teszi az állandó diskurzust a mindenséggel” – ahogy azt az egyik mesecsoport résztvevője megfogalmazta. A terápia kreatív részéhez tartozik az is, hogy a közös munka bizonyos szakaszában úgy dolgozunk a mesékkel, hogy a páciens – mintegy a gyógyulása útját leképezve – megváltoztatja a mese egyes motívumait, és egy olyan új történetbe helyezi magát, amely a saját életére is megújító erővel hat.

A meséknek nemcsak a gyógyításban lehet óriási szerepük, hanem az oktatásban és a mindennapi életben is. A folyamatos, egymásra épülő tudásátadást szolgálhatná az a rendszer, amely az óvodától a középiskola végéig jelenvalóvá teszi a népmeséket az oktatásban. Az egészséges mentális fejlődéshez nagy szükség lenne annak a „komplex tudásanyagnak” az átadására, amely évszázadokon keresztül folyamatosan megtörtént, aztán egyszer csak megszakadt. Természetesen nem mindegy, hogy az egyes mesék melyik életkorban kerülnek átadásra, mint ahogy annak is nagy jelentősége van, hogy miként dolgozzuk fel a gyerekekkel és a fiatalokkal a meséket. Ha „házi feladatok”, munkafüzeti kérdések kapcsolódnak a mesékhez, épp a szövegek mögött rejlő üzenetek vesznek el, és az a tudás szorul háttérbe, amiért érdemes a meséket bevonni az oktatásba. A mesék ugyanis olyan létfontosságú tapasztalatokhoz juttatják a gyerekeket és fiatalokat, amelyek megkönnyítik a külső és belső világokban való eligazodást. A könyv negyedik fejezete korosztályonként mutatja be, hogy milyen típusú mesékkel és hogyan célszerű ezt a munkát végezni.
Ugyanígy nagy szerepe lehet a meseterápiának az egészséges felnőttek életében is. A módszert nemcsak a harmonikus működésből kibillent felnőttek esetében lehet alkalmazni, hanem az önismereti munkában is. Az évek folyamán több tucat olyan intenzív mesecsoportot vezetett, ahol a nem terápiás céllal érkező résztvevők saját meséjükön keresztül tapasztalhatták meg a mese tükröt tartó jellegét, és kaphattak belőle útmutatást életük további feladatainak elvégzéséhez. Könyvében ezekről a csoportokról is sok szó esik, és amennyire a titoktartási kötelezettség engedi, egy csoport működésébe is bepillantunk.

A meseterápia végtelenül egyszerű módszernek tűnik, de az, hogy a népmesék miként rendelkeznek gyógyító erővel, s ezt az erőt hogyan hasznosíthatjuk a gyógyításban, az oktatásban vagy gyermekünk, illetve saját magunk „nemesítésében”, csak akkor válik világossá, ha betekintünk a mesék csupán látszólag egyszerű világába. A meseterápia interdiszciplináris módszer, elméletéhez hozzátartoznak a folklorisztika, a filozófia, a vallástudomány, a pszichológia, a történelem, az esztétika és az irodalomelmélet tárgyköréből vett ismeretek.

A könyv első részében megvizsgáljuk, hogy a fenti tudományágak mit tartanak a népmeséről: hol vannak a mesék történeti gyökerei, hogyan tükröződnek bennük vallási elemek és metafizikai kérdések, mi a jelentése a mesei archetípusoknak és szimbólumoknak, s mindezt a „háttértudást” hogyan dolgozza fel a mesehallgató, mentálisan ép, netán sérült gyerek vagy felnőtt a befogadás aktusában.

A könyv második része a meseterápia gyakorlatát mutatja be az útnak indulástól (a terápia megkezdésétől) a „lehetséges látásáig”, azaz a terápia zárásáig.

A harmadik rész esetleírásokat tartalmaz, méghozzá azon páciensek gyógyulásának és épülésének történetét, akik a meséken keresztül jutottak új felismerésekhez, belátásokhoz, döntésekhez és képesek voltak fordítani életük folyásán annak érdekében, hogy „boldogan éljenek”.

A negyedik rész a mesék és a mesélés preventív hatására hívja fel a figyelmet.

Az ötödik rész pedig a könyv megírása közben fölépült Meseterápia Központ működési alapelveibe enged bepillantást.


A mese és a beavatás

A mese és beavatás összevetésének lehetőségét elsőként Saintyves vetette fel 1923-baamikor megpróbálta kimutatni, hogy a tündérmesék bizonyos csoportja struktúráját és eredetét tekintve beavatási jellegű, és a mesebeli nehéz feladatokat a beavatási próbákkal és a beavatási halállal magyarázta. 1925-ben Frazer is tett néhány apró megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a meséknek lehet némi köze a beavatásokhoz, de mivel őt nem a mese érdekelte, feltevését nem támasztotta alá a mesebeli motívumok és az etnográfiai anyag összevetésének segítségével.
Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz folklorista 1946-ban jelentette meg a varázsmese (tündérmese) történeti gyökereivel foglalkozó, témánk szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető könyvét. Propp a mese kompozíciós egységét nem az emberi psziché vagy a művészi alkotás valamilyen sajátosságának vélte, hanem annak tudta be, hogy a mesék a múlt történeti valóságában gyökereznek. Kijelentette, hogy „...a mesei motívumok zöme különböző szociális intézményekre vezethető vissza. Ezek között különleges helyet foglal el a beavatás rítusa.” „A mítoszok és mesék kompozíciója egybeesik a a beavatási szertartás eseményeinek sorrendjével. Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy éppen azt mesélték el, ami a fiatallal a valóságban is megtörtént. Közben azonban nem ő maga volt a történet főszereplője, hanem az ős, a nemzetség és a szokások létrehozója, aki csodálatos módon született, a medvék, farkasok stb. birodalmába vetődött, elhozta onnan a tüzet, a mágikus táncokat (pontosan azokat, amelyekre a fiatalokat megtanítják) stb. A beavatandónak elmondták azoknak az eseményeknek az értelmét, melyeket rajta is végrehajtottak. Az elbeszélések hasonlóvá tették őt ahhoz, akiről szóltak. Az elbeszélések a kultusz részét képezték, titkosak voltak.”
Propp a beavatást a rokonsági szervezetet jellemző egyik intézménynek tartja, és életkorhoz köti: a szertartást a nemi érettség elérésekor hajtották végre. „A szertartással a fiatalt bevezették a rokoni közösségbe, annak teljes jogú tagjává tették, megszerezte a házasságkötés jogát. Ez volt a szertartás szociális funkciója.

A formákat a rítus gondolati háttere határozta meg. Feltételezték, hogy a szertartás idején a fiú meghalt, majd új emberként kelt életre. Ez az úgynevezett időleges halál. A halált és a feltámadást olyan cselekvésekkel idézték meg, melyek azt ábrázolták, hogy a fiút csodálatos állatok elrabolják és felfalják, azaz elnyelik őt. Bizonyos időt töltvén a szörny gyomrában visszatért, egészen pontosan a szörny kiköpte vagy kiokádta. [...] Az időleges halál másik formája abban fejeződött ki, hogy a fiút szimbolikusan elégették, megfőzték, megsütötték, darabokra szaggatták, majd ismét feltámasztották. A feltámadott új nevet kapott, bőrére bélyeget vagy a lezajlott szertartás más jeleit vésték. A fiúnak-hosszabb ideig tartó, általában igen szigorú oktatásban volt része. Megtanították a vadászat módjaira, megismertették vallási jellegű titkokkal, a nemzetség történetével, a mindennapi élet szabályaival és követelményeivel. Megismerte a vadászat és a közösségi lét tudományát, kijárta a táncok, dalok és a mindennapi élethez szükséges más ismeretek iskoláját.”
Mindezek alapján Propp a beavatás komplexumára vezeti vissza a következő mesei motívumokat: a gyermekek elvezetése vagy elűzése az erdőbe, a gyermekek elrablása (erdei szellemek által), az erdei házikó, az előjegyzésbe vétel, a jaga bántalmazza a hősöket, az ujjak levágása, a halál vélt jeleinek felmutatása az élők előtt, a jaga kemencéje, a hős szétdarabolása és életre keltése, elnyeletése és kiokádtatása, a varázseszköz vagy varázserejű segítőtárs megszerzése, a transzvesztizmus, az erdei tanító felbukkanása és a fortélyos tudomány átadása. Végkövetkeztetése szerint „az iniciáció képzetköre a mese legősibb forrása”.
Munkánk szempontjából fontos megjegyezni, hogy Propp szerint a mese nem egy adott, átmeneti rítus leírása vagy elbeszélői áttétele,ugyanis olyan rítus, amelyet a mese elbeszélői menete követ, nem is létezhetett sosem.
Eliade nem tartja figyelemre méltónak sem Saintyves, sem Propp azon irányú vizsgálódását, amely a népmesék és beavatás kapcsolatát taglalja, ellenben furcsa módon elismeri azokat az amerikai irodalomkutatókat, akik „költeményeknek, elbeszéléseknek és regényeknek álcázott beavatási forgatókönyvek” elemzésével foglalkoznak, és szövegkritikájukban alapterminusokként használják a mítosz, rítus, beavatás, hős, rituális halál, megújhodás, újjászületés fogalmakat. Csupán annyit mond a mese és a beavatás kapcsolatáról, hogy „...a beavatási forgatókönyvek - még ha álcázva vannak is, mint a tündérmesékben - az emberi lény mélyen rejlő szükségletét kielégítő pszichodráma kifejeződései.”


Szimbólumok a beavatásban és a mesében

Felmerül a kérdés, hogy ha sem azt nem tudjuk pontosan megragadni, mi a beavatás lényege, sem azt nem tudjuk megmondani - miként azt a mese definiálhatatlansága jelzi -, hogy mi a mese, akkor milyen kontextusban lehet ezt két fogalmat mégis összekapcsolni.

A próbálkozás azonban nem indokolatlan, ugyanis már a nehézségek is azt jelzik, hogy a mese és a beavatás között jóval szorosabb kapcsolat áll fenn, mint azt gondolnánk. Ez a kapcsolat véleményem szerint a közös szimbólumrendszer használata alapján látszik leginkább megragadhatónak.
René Guénon 1946-ban hívta fel a figyelmet arra, hogy beavatási tanításban a szimbolika esszenciális szerepet játszik. Szerinte a beavatási tanítás nem a profán tanítás meghosszabbítása, és nem is annak antitézise, nem filozófiai rendszer és nem egy speciális tudomány, hanem valami más, de ennek a „valami másnak” közölhetetlen, szavakban kifejezhetetlen a lényege, mert a definiálás jóvátehetetlenül eltorzítaná azt. „A szimbólumok állandó használata e tanítás transzmissziójában logikus módon éppen arra utal, hogy kell lennie egy olyan kifejezési módnak, ami teljességgel különbözik a közönséges nyelvtől, olyan ideákat kifejezendő, amelyek ugyanolyan mértékben különböznek a közönséges nyelv által visszaadottaktól, ideákat, amiket nem lehet teljes mértékben szavakba foglalni, és amelyek számára egy kevésbé korlátozott, univerzálisabb nyelv szükségeltetik, azon oknál fogva, hogy maguk is egy univerzálisabb rendbe tartoznak.”A beavatás szimbolikus fogalmai egy más mentalitásból származnak, s ezeket mindenki a saját intellektuális képességei szerint foghatja fel, vagyis - éppúgy, mint a mesék befogadói aktusában - a jelentést személyes erőfeszítések révén és fokozatosan lehet csak kibontakoztatni
Tagadhatatlan, hogy akinek sikerül a szimbólum mélyebb értelmét feltárnia, az ennek révén összehasonlíthatatlanul többet ért meg annál, mint ami közvetlenül kifejezhető, hiszen a megnyilvánulatlan mindig magasabb rendű a megnyilvánultnál. Guénon szerint beavatás nem létezik speciális, birtokolt rítusok nélkül, és valójában „a mítoszok alkotják az igazi beavatási nyelvet”. Egyébként Guénon nem tartja beavatásnak azt, amit Propp vagy Eliade annak tart, szerinte azon rítusok, amelyeket egy törzs vagy nép minden tagja életének valamely pillanatában megkaphat, nem beavatás, hanem integráció, csatlakozás, asszimilálódás egy csoporthoz vagy társasághoz, ami azért fontos, hogy az egyén elfoglalhasson egy adott helyet és funkciót a társadalmi szervezeten belül. Ennek az integrációnak kötelező jellege és szociális funkciója van, míg a valódi beavatási rítusok bizonyos meghatározott kvalifikációt igényelnek és egy többé-kevésbé szűk elit számára vannak fenntartva. A beavatási rendbe vezető változás a valóság egy magasabb szintjével áll összefüggésben, s az egymást követő szintek is állapotváltozásokkal kapcsolatosak. A beavatási próbák lényegében a beavatást megelőző vagy azt előkészítő megtisztító rítusok, és ezek a próbák gyakran öltik szimbolikus utazások formáját, amelyek kivezetik a lényt a profán világ sötétségéből a beavatási világosságba. A második születés szükségképpen magában foglal egy meghalást a profán világra nézve. A szimbolikus halál és újjászületés két nagyon fontos elem a beavatásban és a mesében: meghalni valami régi számára és késznek mutatkozni valami új befogadására.


Profán és beavatási tanítások a mesékben

A tündérmese és a beavatás kapcsolatát három szempont alapján érdemes szemügyre venni: 1. a mesehős útja 2. a mesehallgató befogadói attitűdje 3. a mesemondó személye szerint.
Propp bebizonyította, hogy a hősmítoszokban és a tündérmesékben valóban fellelhetők az avatási szertartás szerkezeti elemei. A hős az útja során kiszakad eredeti létmódjából, átmeneti időt tölt a holtak birodalmában vagy az égben, ahol próbáknak vetik alá, ezek teljesítése során akár többször is meghal, majd „hétszerte szebb” alakban (tudatállapotban) visszatér az élők közé. Státusa a mese elejéhez képest megváltozik, legtöbbször „király” lesz, a tiszta tudás birtokosa. Az orosz varázsmesék fentebb említett beavatási szimbólumain túl a magyar tündérmesék avatási szimbólumai közé sorolható a kacsalábon forgó kastély, a túlvilági utazások motívuma, a túlvilágra vezető híd, lyuk, égig érő fa, létra, kút, szivárvány, a gyászposztóval bevont város, a Nap és a Szél anyja (útba igazító segítők), a sárkány, a táltos, a mágikus tárgyak, az üveghegy, a „hetedhét határ”, a hős szétdarabolása és összeforrasztása, a királylányok rituális megtisztítása (félbevágása), az égbe ragadás, a segítő állatokkal való találkozás, a visszatérés nehézségei, valamint a mágikus átváltozások és menekülések motívumai. A beavatást ebben az esetben az út megtétele jelenti, a mesehős a káoszból tart a rendbe, az egyensúlytalanságból az egyensúly felé, a rendezetlenségből a rendezettségbe, a sötétségből a fénybe. Az úton különféle tanításokban részesül: ezek egy része szimbólumok mögé rejtett vagy nyíltan kimondott profán tanítás, más részük pedig úgynevezett titkos tanításnak tekinthető.
Miféle konkrét tudás vagy ismeret adódik át a mesékben? Profán tanításnak tekinthetjük a mese erkölcsi parancsait (ősök tisztelete, nem ártás, nem lopás, nem csalás), a pozitívnak és követésre méltónak tartott személyiségjegyek kifejlesztésére tett konkrét utalásokat (bátornak kell lenni, irgalmasnak, kitartónak, hűségesnek, bölcsnek stb.), a világ berendezkedésére, a kozmosz működésére és a természet rendjére vonatkozó motívumokat (az ember felelőssége a teremtett világért, összhangban cselekedni minden létezővel). A magyar népmesékben pédául minden lélekkel bír, legyen az kő, fa, virág, állat vagy nyereg, patkó, vakaró. A mesehősnek meg kell tanulnia érteni az állatok nyelvét, és együttérzést kell kifejlesztenie minden élő iránt. Az út bejárása során a mesehős intellektuális, morális és fizikai konfliktusokkal kerül szembe és ezek „kezelése” során elsősorban belső ellenségeit győzi le: a vágyat, haragot, kötődést, kapzsiságot, féltékenységet, büszkeséget és irigységet. A mese többféle technikát és eszközt kínál ehhez, a mesehősnek meg kell tanulnia eligazodni a felkínált lehetőségek között. A jó választás szemantikája szerint például soha nem a legszebb, legcsillogóbb ajándékokat kell választani, hanem azt, ami rejtve, szemnek nem vagy alig láthatóan létezik. A hős átél bizonyos élethelyzeteket, megismeri a törvényeket, ezek megszegése esetén elfogadja a büntetéseket, majd a korábbi hibákból tanulva folytathatja útját (három testvér szimbolikus motívuma).

A beavatás során kapcsolatba léphet segítő erőkkel, és megtanulhatja kivédeni az ártó erőket.
Mindezen tanításokat a mese hallgatója is érti, sőt magáévá teheti, miközben képet kap az értékek viszonylagosságáról, valamint más népek és tőle különböző emberek életéről, gondolkodásmódjáról, annak megértéséről és elfogadásáról. (Lakóhely, égöv, szokások, ételek, ünnepek, öltözködés, mentalitás stb.). Az életben felmerülő nehézségek (saját út megtalálása, bejárása, női és férfi szerepek szétválasztása, párkapcsolati problémák kezelése) mellett az élet fordulópontjai is ismertté válnak előtte. A mesék segítségével szembenézhet az elmúlással, az öregséggel, a halállal és a visszatéréssel.
De a profán tanítások mellett a mese olyan tudást is közvetít, amely valóban szoros kapcsolatba hozható a beavatási tanításokkal. Ezek megértése már előfeltételekhez kötött, és azt feltételezi, hogy a mese hallgatója a mesehős példáját követve több akar lenni annál, mint ami, legalábbis szellemi értelemben. A mesének ez a jelentésrétege a személyes életúttal párhuzamosan bomlik ki a beavatandó számára. Tapasztalatok szerint a profán tanítások olykor kifejezetten akadályozzák a mese mélyebb értelmének megértését, de az, aki már elindult valamely szellemi úton, belső ellenállások nélkül, fokozatosan nyitja meg magát a mesében is hangsúlyozott korlátlan lehetőségek felé. Ugyanakkor a profán tanítások megértése elengedhetetlen a mélyebb összefüggések feltárásához, ugyanis a pszichikus rendből addig nem lehet átlépni a spirituális rendbe, amig a pszichikus rend nem stabil. A lelki lehetőségek rendezett kibontakoztatása után kerülhet sor arra, hogy az ember az önmagában hordozott magasabb rend lehetőségeit szabadon kibontakoztathassa. Hiszen „a beavatás lényegi és végső célja éppen az individualitás és partikuláris lehetőségeinek a transzcendálása”.
Az archaikus korban a szóbeli hagyományozódás évszázadokon keresztül bizonyította, hogy a meséken és mítoszokon keresztül is birtokba lehet venni a világot, hiszen mindkettő a világ megértésének egyik formája. A mesét hallgató gyerek vagy felnőtt a meséken keresztül nemcsak a teremtett világhoz tud közvetlenül kapcsolódni, hanem ahhoz a kozmikus rendhez is, amelyről nincs közvetlen tapasztalata, csak sejti, hogy létezik. A mesék a tudományos, racionális gondolkodás mellett ma is lehetőség nyújtanak a spirituális fejlődésre, a nem-intellektuális utak erősítésére, a tudattalan tartalmakkal való kapcsolatba lépésre. A mese nemcsak általános emberi problémákat és az azokra adható lehetséges válaszokat gyűjti össze, nem csak életmintákat közvetít, hanem felemel a szenthez, a szellemihez, miközben megismertet a szellemi út lehetséges állomásaival. A mesék azért nyűgözik le a gyerekeket, mert a világot olyannak láttatják, amilyen az valójában: a határtalan lehetőségek birodalmának. Ezek a lehetőségek nem anyagi természetű lehetőségek, hanem abból a világlátásból fakadnak, amely a mesei és a gyermeki gondolkodást összeköti: miként a hős mindig több, mint mi magunk vagyunk, aképpen a világ is több, mint amennyit képesek vagyunk felfogni belőle. Hogy miféle titkok vesznek körül bennünket, s a létezés megannyi csodája milyen kifejezési formát ölt előttünk, az természetesen attól is függ, hogy hol tartunk saját szellemi utunkon.

A mese megnyitja az elmét a magasabb tudatállapotok és a transzcendens felé, megmutatja, hogy létezik egy a profán létmódtól különböző létezési mód. Ez a létmód minden ember számára megtapasztalható, ha hajlandó érte áldozatokat hozni. Minden egyes áldozat vagy próbatétel a szellemi áttörés fokozatainak feleltethető meg. A mese nem állítja azt, hogy a szellemi út bejárása veszélytelen és nem ad garanciát arra nézve sem, hogy minden elindulást sikeres megérkezés követ. Ezzel szemben azt állítja, hogy az ember egy ilyen „úton” rengeteg veszélynek van kitéve, sőt az út egy pontján meg is kell halni, és újjá kell születni egy másik síkon. A mese megtanítja, hogy nemcsak azok az utak léteznek, amelyeket megszokásból választunk, hiszen megszokott tudatosságunk meghaladható, sőt az anyagi világhoz való viszonyunk is átalakítható, még az anyagi világ kötöttségei alól is fel lehet szabadulni. A mesék folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy a világnak (és így saját magunknak is) még számos, számunkra eddig ismeretlen aspektusa van, amelyek bármikor megmutatkozhatnak előttünk.
Ha a mesét beavatásnak tekinthetjük, megkerülhetetlen a mesemondó mint beavató személye. A mesemondó tudása a beavatottak tudásával rokonítható, amennyiben a mesét bölcseleti műnek tekintjük. A mesemondó olyan tapasztalati anyagot ad át, amely évszázadokon keresztül kristályosodott ki, és folyamatos ellenőrzés (preventív cenzúra) alatt állt. A mesék azért is maradhattak fenn évszázadokon át, mert az általuk megszerezhető tudást a közösség tagjai közvetlenül vissza is igazolhatták, vagyis az adott állítások közvetlen tapasztalatként váltak hasznosítható tudássá. A szóbeli áthagyományozásban csak az a tudás maradhatott fent, amit a befogadók értettek és megéltek, vagy megélési lehetőségként kezeltek. A mesemondó és a hallgatóság közötti közvetlen dialógus, valamint a mesét éltető rítusok, szokások és hiedelmek természetesen nagymértékben hozzájárultak a mesék által hordozott tudás megértéséhez. Miután a mesék elszakadtak ettől az autentikus értelmezési háttértől és a lejegyzett, írott mesék nem tudják átvenni a mesemondó szerepét, a mai mesehallgatók immár pusztán önmagukra támaszkodva járhatják végig a mesékben is felkínált beavatási utakat.

A lényeg az, hogy előbb-utóbb mindenkit elérjen a fény.

2012-05-15

Bujdosó Miklós
4218
bujdosomiklos - 2013. október 28. 13:30:39

Kedves Etel,
köszönöm a szavaidat és örülök, hogy Te is olvasod a meséket. Legyen szép napod! :-)

Kedves Márta!
Köszönöm a könyv ajánlót, igyekszem élni vele, és jó, hogy benéztél ide hozzám is.
Barátsággal;
Miklós

Éva Kedves,
öröm, hogy ismét látlak nálam. Nálad olvasni gyakran betérek, s mint a mesebeli lények, újra gyermekként nézek. Kedvencem a versek mellett mesében szólni a felnőttekhez is. Jó újra nyitottá válni.
Szeretettel;
Miklós

3392
lambrozett - 2013. október 25. 20:17:46

Mindig nagyon közel álltak hozzám a mesék. Smile Gyermekeimmel is próbáltam megkedveltetni, kisebb-nagyobb sikerrel. Gondolataid java részével egyetértek és jó volt most erről olvasni. Smile Köszönöm, hogy újból belemerülhettem (még ha "csak" érintőlegesen is) ebbe a világba. A mese az élet...az élet pedig...egy tartalmas mese. Wink Üdv. Éva

3920
lilapetunia - 2013. október 20. 13:47:47

Kedves Miklós!
Ha esetleg nem ismernéd, szeretném ajánlani a következö könyvet:
Bruno Bettelheim: A mese büvölete és a bontakozó gyermeki lélek.
(Bruno Bettelheim: The uses of enchantment. The meaning and importance of fairy tales.)
Üdvözlettel,
Márta

3313
paltetel - 2013. október 19. 15:16:13

Kedves Miklós!
Örvendek, hogy velünk is megosztottad tudásodat a mesék világáról.
Köszönet érte és gratulálok!
Üdvözlettel, Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.