Benke Boglárka: Önkéntesetek Belfastból 1. rész


EVS elejétől a végéig

Az önkéntesség és az önkéntes munka mondhatjuk, hogy korábban is az életem része volt, de komolyabban az előző év őszén kezdett el csillapíthatatlanul izgatni az EVS (European Voluntary Service) vagyis az Európai Önkéntes Szolgálat.
Ez dióhéjban azt jelenti, hogy Európa (de akár Európán kívül is) egyik országában hosszabb vagy rövidebb ideig egy általad kiválasztott szervezetnek dolgozol. Fizetést nem, viszont ellátást és némi zsebpénzt kapsz cserébe, de, ami ennél sokkal fontosabb; életre szóló élményeket, kalandokat, munkatapasztalatot és nyelvtudást nyerhetsz vele. Kicsit kiszakadsz a jól megszokott, kényelmes környezetedből és egy másik kultúra, ország mindennapjainak szerves része leszel. Én a magam részéről mindenkit arra biztatnék, hogy ne elsősorban a "buli" oldaláról ragadja meg a dolgot (bár nyilván az is benne van), hanem azért menjen, hogy tényleg hasznos legyen és tegyen egy jó ügyért.
Biztosan mindenkinek van elképzelése arról, hogy hol szeretne dolgozni, élni, így nekem is volt. Én még 2007-ben tölthettem újságíró gyakornokként egy hónapot az Ír Köztársaságban, azon belül egy Bray nevű kis városkában, ami Wicklow megyében, Dublintól nem messze található. Azt addig is tudtam, hogy Írország egy csodálatos hely, de azóta kifejezetten az a véleményem, hogy a világ egyik legszebb pontjáról van szó. A smaragdzöld tájakkal, egymást érő mesebeli kastélyokkal és misztikus tavakkal szerelem volt első látásra, melytől - sajnos, nem sajnos - mind a mai napig nem tudtam megszabadulni. Így, amikor elkezdtem böngészni az EVS adatbázist fogadó szervezet után kutatva, nem is volt kérdéses, hogy melyik országgal kezdem. Egyébként az adatbázisban mind fogadó, mind küldő szervezeteket lehet találni (mindkettőre szükség van). Tekintélyes mennyiség között válogathat az ember, nagyon sokféle témában a környezetvédelemtől a fogyatékkal élőkkel való foglalkozáson át egészen a művészeti és kulturális tevékenységekig.
Az Ír Köztársaságon kívül Észak-Írországba, Skóciába, Walesbe, Angliába, Spanyolországba és Izlandra adtam be a jelentkezésemet - ez utóbbit olyan formában, hogy elküldtem az angol nyelvű önéletrajzomat és motivációs levelemet. Itt azzal a jó tanáccsal tudnék szolgálni, hogy minden egyes szervezet tevékenységeit alaposan nézzétek át, és egyenként, szervezetre szabott motivációs levelet tessék írni, ne pedig egy sablont küldözgessetek, mert az emberek többsége ezt csinálja. Idő igényes, macerás, de megéri. El kell mondanom, hogy én körülbelül 50-60 helyre adtam be és olyan 20 esetben kaptam bármiféle visszajelzést (mondjuk azt, hogy most épp nem keresnek önkénteseket vagy már meg is találták azokat). A jelentkezők többsége pedig szerintem az Egyesült Királyságba szeretne eljutni, így nem egyszerű a dolog. Őszintén megvallva, idegtépő, amikor az ember lánya csak küldi, küldi, de egyáltalán nem biztos benne, hogy jut valamire. De végül az én igyekezetemet is siker koronázta, mert április 10-én kaptam meg az e-mailt a belfasti Tools For Solidarity nevű igen szimpatikus szervezettől, hogy engem választottak. Madarat lehetett volna velem fogatni természetesen.
Ekkor a következő lépés az volt, hogy a TFS felvette a kapcsolatot a küldőszervezetemmel, az Életművész Ifjúsági Egyesülettel és velük egyetértésben megírták a pályázatot, melyet május 1-i határidővel adtak be az ezzel foglalkozó brit nemzeti irodához. Ezt egy újabb hosszú - és az idegekre újfent csak nem túl jótékony hatást gyakorló - három hónapos várakozás követte. Ez alatt leabszolváltam, elvesztettem a diákmunkámat és fel kellett mondanom az albérletemet, így minden adott volt egy igazi tabula rasához.
Végül augusztus 1-én (a névnapomon) jött a hír, hogy a pályázat sikeres volt és én ősszel egy évre Észak-Írországba költözhetek.
Most augusztus első hete van és nekem már itt is csücsül a postafiókomban a repülőjegyemről szóló visszaigazolás, mely szeptember 29-ére és Dublinba szól....



Első benyomások

Meglehetősen nagy izgalommal és a pótolhatatlan családom és barátaim őszinte támogatásával indultam el vasárnap délután Belfast felé. Először a szokásosnak mondható Sopron-Budapest vonatúton igyekeztem visszafogni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Majd a reptéren, ahol minden „becsekkolásnál” és cipő-levételes ellenőrzésnél ezerszer nehezebb azokat otthagyni, akik elkísértek oda.
Magyar oldalon rendben mentek a dolgok, bár érdekes helyzetet eredményezett az az ösztönös védekezési mechanizmusom, mely szerint a legjobb mindent megkérdezni - és lehetőleg a legelső szembejövő embertől. Nos, ahogy felértem a fedélzetre, le is támadtam a látókörömbe először beleeső személyt, hogy ugyan igazítson már útba mi fán teremnek itt a sorok. Szerencsémre, szerencsétlenségemre (?), az első ilyen emberke rögtön a pilóta volt. Természetesen nem magyar, így amellett hogy talán azt se értette miért szólok egyáltalán hozzá, azt pláne nem amit magyarul próbálok stand-upolni neki. De összeszedett nekem egy hostesst, így végül mindenki a helyére került.
Leszállás után a gép mellett búcsúzott a pilóta, aki érthető okokból jól megjegyzett magának és mondta, hogy várjak, mert szerez nekem egy asszisztenst – én persze nem ellenkeztem. Így is lett, és miután együttes erővel begyűjtöttük a bőröndömet, még a buszállomáshoz is elkísért. Ott gondoltam ismét alkalmazom a fenti módszert és kapásból leszólítottam a szintén a belfasti buszra várakozó leendő sofőrt, aki garantálta, hogy végül pontosan oda jutottam, ahova eredetileg indultam.
A buszpályaudvaron találkoztam Stephennel, a fogadószervezetem egyik vezetőjével (ő egyben az, akivel a megérkezésemig tartottam a kapcsolatot). Mivel ekkor ottani idő szerint már éjjel 1 óra körül járt, a városból viszonylag keveset fogtam fel. De helyes, rendezett kis utcákon haladtunk a ház felé, melyet az elkövetkező egy évben az otthonomnak tekinthetek. Ez utóbbi egy tipikus, piros ajtós, kétemeletes tégla házikó, ahol nyolcan lakunk együtt. Két önkéntes még nem aludt, amikor megérkeztünk, így össze is ismerkedtünk gyorsan. A szobám elég tágasnak mondható, még kandalló is van benne, melyet sajnos nem lehet használni (noha elkélne, mert nem kényeztetnek errefelé celsiusokkal….)
Rajtam kívül még egy Anna nevű spanyol lány jött a hétvégén, így a napokban ketten vagyunk kissé elveszve. Reggel Stephen még eljött értünk kocsival (először és utoljára), majd Körbevezetett és megmutatott mindent a Tools For Solidarity gyárában. Azt mondanom sem kell, hogy ennyi varrógépet még az életemben nem láttam együtt (egyébként sem találkoztam túl sokkal eddig).
A munkaidő 9:30-17:00-ig tart és közben van 2 szigorúan betartott tea- és egy ebédszünet. Kitöltöttünk egy halom papírt, hogy kaphassunk ún. housing benefit-et, amivel majd olcsóbban vehetünk angol órákat, de például a bankszámla-nyitáshoz is fontos, hogy legyen. Utána az egyik olasz önkéntes lány, aki rendkívül járatos a helyi dolgokban (és vezetni is tud), elvit orvoshoz minket, hogy újabb papírhalom fejében, járhassunk oda, ha szükséges. Kicsit láttam a belvárosból és a híres Belfast City Hall-ból is. Illetve voltunk egy olyan postán, amelyik egyben boltként is üzemel; még sosem álldogáltam úgy borítékot szorongatva, hogy mellettem WC-papírok sorakoztak.
Amikor visszaértünk, már javában teaszünetet tartottak, mely után végre némi munkával is találkoztunk. Elmagyarázták, hogy hányféle varrógép van és, hogy melyiket hova küldjük miután ellenőriztük őket. Ugyanis ez úgy megy, hogy a TFS a környékről begyűjt minden varrógépet, majd egyenként nagyon részletesen átnézzük, szétszedjük, kitisztítjuk és javítjuk mindet, ha szükséges. Emellett különböző szerszámokat is készítünk, felújítunk, majd a kész eszközöket hajóra teszik és Afrikába szállítják.
Amikor ezt a bejegyzést írom, a harmadik tényleges munkanapomon vagyok túl és ennyi időbe tellett, mire egy varrógépet teljesen elemeire szedtem és határozott segítséggel és részletes magyarázat mellett összeraktam. Nagyon aprólékos, koncentrációt és türelmet igénylő folyamat - főként egy olyan embernek, aki kissé híján van ezeknek a tulajdonságoknak.
Hogy ne csak a munkáról beszéljek, az első igazi ír kocsmabeli élményem is meg volt. Tradicionális ír zenét csak a meccs szüneteiben hallottam, ugyanis tegnap előtt a Celtic a Barcával játszott (tippeljetek, kiknek szurkolt a többség!). Egyetlen pincér dolgozik ebben a pubban, aki egyenként megy oda mindenkihez, pillanatok alatt kihozza, amit kérsz (igen, Guinnesst). Rögtön fizetsz is neki, majd ő ahelyett, hogy hordozna magánál például egy pénztárcát, minden alkalommal visszafut a kasszához, majd vissza hozzád az apróval. Rendkívül aranyos egyébként.
Így első blikkre ennyi. De igyekszem minél izgalmasabb beszámolókkal és színes fényképekkel szolgálni a nagyon esős belfasti napjaimról. (Tényleg, eddig nem volt olyan nap, hogy ne esett volna).



A belváros már megvolt

Lassan két hete annak, hogy Észak-Írország fővárosában megkezdtem igen alacsonyan szárnyaló karrieremet a varrógépekkel. Ami őket illeti egyébként, barátkozunk, barátkozunk. Már ügyesen szét tudom szedni a szívós kis példányokat, és rájöttem, hogy a csavarhúzás még a legjobb, ami történhet velem velük kapcsolatban. Nos, ami az összerakást és a hibák felismerését illeti, az már egészen más tészta. John, az egyik főnököm türelmesen magyarázza, hogy, ha ez a henger mozog akkor mire lehet következtetni és, hogy, ha a kerék nem forog kellőképpen annak milyen okai lehetnek. De azt hiszem még hónapokba telik mire egészében átlátom ezeket a furfangos gépeket. Emellett egyre közeleg annak az ideje, hogy én főzzek a társaságra. Ugyanis ez úgy van, hogy a gyárban mindig más önkéntes készíti az ebédet és a teát. Emellett otthon is felváltva csinálnunk vacsorát a nyolcfős lakóközösségünknek. De ez még nem minden: az a szabály, hogy hétfőtől péntekig vegetáriánusok vagyunk, hétvégén viszont totális szabadság van. Szóval az sem mindegy, hogy mit. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy konyhatündér, de miért ne?! Legalább ebbe is beletanulok remélhetőleg. Majd a következő bejegyzésemben részletesen ecsetelem, hogy milyen hatást váltott ki a kreálmányom.
Ami viszont őszintén lelkesít az az, hogy elkezdtem dolgozni egy projekten, melynek az a célja, hogy új varróüzemet létesítsen Ugandában. Ez azt jelenti, hogy a legelső lépéstől kezdve addig, hogy az afrikai munkások nekifognak a varrásnak, szövésnek, a csapat tagjaként végigkísérem a folyamatot.



De a dolgos hétköznapok mellett az egyik legfőbb célom felfedezni a Smaragd Sziget minél több rejtett (és kevésbé rejtett) szépségét. Az előző hétvégén Belfasttal kezdtük, hiszen van itt is bőven látnivaló. Biztos ismeritek a híres angol, kétemeletes piros buszokat: azok itt is emeletesek, csak itt kissé ízléstelen rózsaszínek.
A tömegközlekedés egyébként sajnos nem nevezhető kifejezetten olcsónak. De szerencsére Belfast nem olyan hatalmas, hogy mindenképp fel kelljen szállni valamire. Illetve mindannyian kaptunk egy biciklit, amellyel minden nap szépen. liba sorban munkába járunk (én általában csak követem a többieket és a túlélésre játszom a baloldalas közlekedésben :-)) A belváros kb. 20 percre van gyalog egyébként.
Szombaton gondoltuk megnézzük a sokak által emlegetett St. George's Marketet. A City Hall kertjében valami nemzetközi ételfesztivál volt, de nem igazán kapcsolódtunk be, mert arany áron mérték a teljesen hétköznapi török és görög ételeket (Oké, biztos volt ott más is).
Persze mire a Piacra értünk, már pakoltak haza az árusok. Viszont legalább elraktároztam az információt, hogy ha tengeri herkentyűket szeretnék töménytelen mennyiségben beszerezni, ide kell jönnöm reggel. Ez utóbbiról később megtudtam, hogy drága mulatság. Ennek az azoka, hogy főként importálják (halkan jegyzem meg, hogy sós vízben nem szenved hiányt az ország, így nem értem) és a helyiek nem fogyasztanak túl sok halfélét. Inkább a gyorsan kisütős dolgokat részesítik előnybe sajnos.
Ez után elmentünk a Queen's Egyetemhez tartozó botanikus kertbe, ahol van egy teljesen átlagos helytörténeti múzeum, de a környék szép. Az egyetem egyik épülete egyébként engem némiképp emlékeztet az ELTE-TTK-ra. De a hozzáértők biztosan megcáfolnának, így képet nem mellékelek (tessék utánajárni!).
Mivel az eső még mindig nem kergetett minket haza, rávettem a két kedves lakótársamat, hogy menjünk el a MAC-be (Metropolitan Arts Centre) a még otthonról becserkészett Glen Hansard koncert jegyemért. A feladat teljesítve: nálam a jegy és egy hét van hátrra a várva várt fellépésig....
Vasárnap szép időre és egy esőmentes nap ígéretére ébredtünk, így hárman felkerekedtünk, hogy megmásszuk a közeli Cavehill hegyet. Nem kell olyan nagyot elképzelni, de azért egy négyórás túrát kitett a dolog. Cserébe viszont impozáns kis látképet kaptunk a városról.
A tájjal kapcsolatban azt el kell mondanom, hogy az utcánk végén van egy Waterworks nevű park,egy horgász- és egy kacsás, libás, hattyús tóval. Akárhányszor keresztülsétálok rajta, nem tudom megállni, hogy el ne képedjek az itteni vidéken és azon a bizonyos utánozhatatlan zöld színen, amelyben a fű pompázik. És akkor csak a környéket említettem…

További bejegyzéseket és képeket találtok a blogomon, melyet itt érhettek el: http://onkentir.blogspot.hu/

Benke Boglárka
3392
lambrozett - 2014. január 22. 19:23:12

Boglárka kedves! Ne haragudj, de csak most jutottam ide vissza...a következő részt még nem is olvastam. De biztosan fogom! Smile Hogy jókat mesél-e? Ő inkább helyhez-kötöttebb munkát végez, mint ahogy (olvasva az írásod) Rólad gondolom. Valószínűleg kevesebb időt tölt a szabadban, de...nem mondott semmi rosszat sem az emberekről, sem a viszonyokról. Majd megyek "amoda". Smile Üdv. Éva

122
dana - 2014. január 18. 20:27:54

Kedves Éva, Ottilia, Róza és Viola! Nagyon szépen köszönöm! :-)
Viola, ez igazán figyelemre méltó! Írországban vagy Észak-Írországban is szerepeltél esetleg?

Éva, a kollégád jókat mesélt Belfastról?
Minden jót!

3392
lambrozett - 2014. január 18. 19:26:17

Érdekfeszítő és élvezetes írásmódod magával ragadott, örömmel olvastalak. Smile Én azoknak a körét gyarapítom, akik alig-alig jártak külföldön. Sem a régi rendszerben, sem mostanában. Egyszer abban, egyszer ebben és kifújt. Smile Viszont egyik kollégám Belfastban dolgozik (egészségügy) és él jelenleg. Tőle hallottam már néhány dolgot, amikor elvétve hazajön. Köszönöm, hogy olvashattalak...és majd visszatérek a következőkhöz. Smile Üdvözlettel. Éva

2693
doroty - 2014. január 17. 20:05:53

Kedves Boglárka!
Köszönöm az élményt, amit írásod adott nekem. Imádom Írországot. Nem tudom megmagyarázni mi vonz hozzá annyira, (talán előző életemet ott éltem). Az ír zene, és a tánc teljesen elvarázsol. Ahogy leírtad(azt regélik) sehol nincs olyan zöld a fű, annyi érintetlen, csodálatos erdő, és rét, mint ott. Talán azért, mert máig, manók és koboldok serege őrzi azt a vidéket Wink
Gratulálok az írásodhoz, nagyon várom a folytatást.
Üdv
Ottilia

2135
mami - 2014. január 17. 08:25:11

Kedves Boglárka!

Mivel még csak reményem sincs arra, elsődlegesen a korom miatt, hogy valaha eljutok idegen országba, mindig is csodálattal olvasom az úti-beszámolókat. - Boglárka, ne képedj el, voltam én azért az NDK-ba és még Moszkvát is megjártam és a GUM-ban is vásároltam, hajdan. - Nagyon élvezetes a beszámolód, hisz végigvezetsz egy más világon és reálisan, mert nem avval nyitsz a piaci beszámolódban, hogy ott minden fenékig tejfel'. És így van ez rendjén. Értékes, érdekes szép beszámolódhoz, gratulálok és várom a folytatást.Rose

Szeretettel: Jártó Róza

277
farkas viola - 2014. január 16. 22:24:57

Kedves Boglárka!

Minden elismerésem a talpraesettséged és bátorságod láttán.
Nagyszerű lány vagy tele erővel és lelkesedéssel. Érdekfeszítő az írásod, így érdemes kezdeni a nagybetűs életet, szép jövő vár Rád. Kívánom, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy szeretnéd, Isten segítsen céljaid elérésében.
Azért is szimpatikus a vállalkozásod, mert fiatal koromban húgommal együtt 10 éven át utaztunk, dolgoztunk Nyugat-Európa országaiban színpadi szereplés okán.

Vigyázz Magadra, jó munkát kívánok és várom a következő beszámolódat.
Szeretettel: Viola RoseRoseRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.