Benke Boglárka: Önkéntesetek Belfastból 3. rész


Nap, nap után

A varrógépek köszönik szépen, jól vannak. Tekintve, hogy a héten viszonylag kevés időt töltöttem a társaságukban. Pontosabban több, mint egy hete ugyanazt a megveszekedett, nagyon makacs példányt próbálom rendbe szedni, amelyet harmadikként kaptam, hogy gyakoroljak rajta. Szerintem már minden létező, mozgatható és általában nem mozgatható elemet kivettünk belőle, megtisztítottunk, megolajoztunk és visszatettünk (mert ehhez egyedül már kevés vagyok), de még mindig nem áll szándékában rendesen működni. Nem, nem adom fel!
Szerdán én voltam az ebédfelelős. Ez azt jelenti, hogy reggel elmentem bevásárolni, fél 11-kor teát főztem a csapatnak, gondoskodtam a keksz-ellátmányról, elkészítettem az ebédet, majd délután újabb adag teát gyártottam. Az ebéd egyébként olyan vega rakott krumpli volt, melyet cukkinival, joghurttal és sajttal igyekeztem feldobni; meg kell mondanom, minden előzetes aggodalmam ellenére, meglepően jól sikerült. Két tepsivel sütöttem és az utolsó burgonyáig mind elfogyott. Ilyenkor a mosogatás is az aktuális önkéntes nyakába szakad, ezért mondhatjuk, hogy egész napos elfoglaltságot jelent ez a poszt. Így aztán a problémás páciensre már "sajnos" nem jutott időm.....

Ezen kívül most nagy izgalomban van a csapat, mert jövő héten érkezik a konténer és 290 varrógépet, valamint jó néhány szerszámot küldünk Tanzániába. De alapos munka ám ez: még ágyakat és bicikliket is mellékelünk annak a hat embernek, akik a traininget tartják majd a helyieknek. Csütörtökön és pénteken mindent szépen egybehordtunk, szortíroztunk és leltárba vettünk. Én péntek délután szögeket kalapácsoltam ki különböző falécekből - mostanáig nem tudom pontosan miért. Néha azért elcsodálkozom, hogy itt vagyok és azt csinálom, amit. Még saját szerszámos ládám is van! El tudjátok képzelni?! Mert bevallom őszintén, ha pár évvel ezelőtt, mondjuk a kommunikáció- és médiatudomány szak végzésének kellős közepén valaki azt mondja, hogy én egyszer Belfastban fogok varrógépekkel bíbelődni, biztosan megkérdeztem volna az illetőtől, hogy nincs-e szüksége komoly orvosi segítségre. De az élet már csak ilyen különös és kiszámíthatatlan - hál' Istennek!

Mindemellett szerdán voltunk a nagyjából velem egy időben érkezett spanyol lánnyal orvosnál is, hogy regisztráljanak bennünket és kicsit felmérjék a fizikai állapotunkat. Pénteken pedig jelenésem volt a helyi munkaügyi és nyugdíjfolyósító irodánál a biztosítási számom ügyében. Egy körülbelül félórás elbeszélgetésen kellett részt vennem, hogy jóváhagyják a kérelmemet. Olyanokat kérdeztek, hogy hogyan jöttem az országba, miért, van-e férjem, volt-e egyáltalán valaha, meddig maradok és hasonlókat. De azt hiszem jól megfeleltem. Szóval, most várom, hogy küldjék a kártyámat. Ez - azt mondják - később még nagyon hasznos lesz.
Az nap egyébként úgy esett egyhuzamban, mintha dézsából öntenék. Jó esetben munka után eszem ágában sem lett volna kitenni otthonról a lábamat. De megígértük, hogy részt veszünk a Queen's University-n egy kétórás szemináriumi előadásszerű kiscsoportos foglalkozáson, melyet egy litván lány tartott a fenntartható fejlődésről. Ő nagyon készült mindenféle érdekességgel, színes videókkal és power pointos beszámolóval, de őszintén szólva nekem valahogy túl általános volt az egész (még akkor is, ha angolul ment a dolog). De nem bánom, hogy elmentem; mindenből lehet tanulni (valamit)!



HaJó a vége

Ez a hajó bizony már elment... No, nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy szögre akasztottam a csavarhúzómat, hanem arról, hogy csütörtök reggel fejeztük be és indítottuk útjára a Tanzániába küldött szállítmányunk munkálatait.
Dolgos, megterhelő hét áll mögöttünk. Én hétfőn egész nap varrógépeket pakoltam fel, le, ide, oda - éppen, amit kértek tőlem. Kedden és szerdán pedig a konténer (amelyben a varrógépeket és szerszámokat szállítják) oldalát festettük. A második napbetűket mázoltam fel és, amikor teljesen elkészültem vele, vettem csak észre, hogy a három felirat egymás alatt piros, fehér és zöld...
Pénteken a munka mellett ismét akadt némi adminisztratív elfoglaltság: akkorra kaptam ugyanis időpontot az egyik banktól, hogy számlát nyissak náluk. Mert az nem úgy van, hogy az ember csak úgy besétál egy pénzintézménybe, órákat várakozik, mire egy türelmetlen és elcsigázott ügyfélfogadónak előadhatja a problémáját. Úgy általában mindenhova időpont kell az orvostól a munkaügyi hivatalig. Viszont cserébe egy rendkívül türelmes és kedves ügyintézőt kapsz. Akivel én beszéltem például még kávét is hozott, hogy némi komfortérzetet teremtsen a papírmunka lebonyolításában.

De a hét fő történése számomra a várva várt Glen Hansard koncert volt. Akkor kezdem az elején: Glen Hansard egy ír származású, énekes, zeneszerző, aki amellett, hogy olykor-olykor a The Frames frontembereként tűnik fel, azért a legjobban mégis az áll neki, amikor a 14 éves kora óta használt, viharvert gitárján játssza a végletekig átélt dalait. Én az Egyszer (Once) című film kapcsán ismertem meg, majd fedeztem fel fokozatosan sokszínű, figyelemre méltó munkásságát. A film - melyet nagy szeretettel ajánlok mindenkinek, ír kultúra és zene iránti olthatatlan érdeklődéstől függetlenül - egyébként gyakorlatilag életrajzi ihletésű, tekintve, hogy jó ideig utcai zenészként pengetett Dublin szerte. A "Falling Slowly" című, mozibeli partnerével, Markéta Irklovával közös szerzeményük pedig 2008-ban elnyerte az Oscar-díjat a "legjobb eredeti dal" kategóriájában.

Aki ismer, tudja, hogy meglehetősen rajongó típus vagyok (főként a zenét és színjátszást illetően). Ehhez még hozzájön egy leküzdhetetlen vágy az után, hogy megosszam mindenkivel a nekem tetsző dolgokat (igen, jól látjátok, ez a bejegyzés is némi zenei propaganda akar lenni). Szóval, még tavasszal hírét vettem, hogy a szomszédos Ausztriában két koncertet is ad majd az említett tehetséges zenész. Igyekeztem minden követ megmozgatni, hogy eljussak valamelyikre - még két fórum topicot is létre hoztam a Világhálón, hátha akad olyan magyar rajongó, aki szívesen csatlakozna hozzám. Végül sajnos nem én indítottam el a Glen Hansard őrületet Magyarországon és úgy alakult, hogy egyik eseményen sem tudtam részt venni. Aztán, nem sokkal az után, hogy kiderült, mehetek Belfastba, olvastam, hogy az észak-ír fővárosban fog ő is épp fellépni. Persze még aznap lecsaptam egy jegyre. Kicsit promóztam a belfasti magyarok Facebook csoportjában a programot, de sajnos itt sem koronázta túl nagy siker az igyekezeteimet. Így végül egyedül mentem.

Gondoltam jobb, ha minimum egy órával hamarabb odaérek, mert majd halomra öli egymást a sok fanatikus rajongó, hogy az első sorokban találhasson helyet (egyébként minden jegy elkelt már hetekkel korábban). De alig pár ember ücsörgött akkor még csak a színház kávézójában. Ahogy bejutottam a negyed órával a kezdés előtt kinyitott ajtón, láttam, hogy ezek az írek békés népek, nem sietik el a dolgokat, így még pont elcsíptem egy Boginyi helyet a színpad előtt.
Az előzenekar szerepkörét ez alkalommal Hansard egyik kedvenc ír énekesnője, a nagyon különös (elsőre talál kissé furcsa) hangú Lisa O'Neilltöltötte be, aki engem már a nyitó dalával azonnal megfogott. Ráadásul valami elképesztő humorral és stílussal bír. Glen aztán 2 órát és 15 percet játszott és hihetetlen hangulatot teremtett. Igazán rendkívüli, hogy micsoda szeretet vette körül a közönség részéről. Egyként énekeltük a dalait, vettük a poénjait (például arról, hogy az Éhezők viadala alkotói felkérték egy filmzene megírására, amelyért aztán teljesen odavoltak. Majd végül a Maroom 5-os Adam Lavine-nel énekeltették fel a lemezre). Ránk is átragadt a meghatottsága, amikor egy-egy személyes történettel fűszerezte meg az előadását. Valahogy erre a rövid időre teljesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is belfasti vagyok. Közhely, de a zene tényleg összeköt. Csak álltam ott és nem éreztem mást, mint hálát, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni akartam: a Smaragd Szigeten, az egyik nagy kedvencem koncertjén.

A végén, amikor már rég lejárt a koncertideje, még visszacitálta a színpada Lisát és rögtönöztek ketten egy "Elvis in my kitchen" című szösszenetet, melynek, ahogy a címe is előre sejteti, a szövege is meglehetősen mókás.

A MAC-ből hazafelé aztán szakadt az eső. De valahogy egy cseppet sem zavart. Csordultig töltött ez a káprázatos élmény, amely még annál is jobban sikerült, mint reméltem. Szóval, ha tehetitek, szeressétek ezt a remek és őszinte zenészt és indítsatok kampányt egy magyar koncertért. És, hogy kijöjjön a keretes szerkezet: remélem legalább akkora örömet okoz majd az Afrikába küldött hajónyi adományunk, mint ezen az estén nekem a sok-sok hajós metafora Hansard szerzeményeiben.

További bejegyzéseket és képeket találtok a blogomon, melyet itt érhettek el:
http://onkentir.blogspot.hu/
2135
mami - 2014. február 01. 19:57:34

Kedves Bogi!

Egy csokor virág az élményért! RoseRoseRoseHeart

Szeretettel: Jártó Róza

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.