Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Könyvajánló - A dzsungel hívása

Sabine Kugler A dzsungel hívása (Ruf des Dschungels) című könyvének előszava

Van egy barátnőm, Marinak hívják. Ő egy pápua.
Nyugat-Pápua fővárosában éltünk akkoriban, Indonéziában.A szüleim velem, Judittal, a nővéremmel és Krisztiánnal, a bátyámmal Jayapurába költöztek, hogy ott, mint misszionárusok és nyelvkutatók dolgozzanak.
Nem emlékszem már, hogy hol és hogyan találkoztunk először Marival, egy nap egyszerűen csak ott volt. Mari kinevezte magát a barátnőmnek és védelmezőmnek. Ettől kezdve minden szabad percünket együtt töltöttük, és felfedeztük a számomra teljesen új, más, de vonzó világot.Egy világot, amelyet én az első pillanattal fogva nagyon szerettem.
Egy egyszerű, cementből készült házban laktunk, amelynek az ablakait szúnyogháló fedte be. Kicsi kertünkben egy magas pálmafa állt, amely meghajlott a sok kókuszdió súlyától. Egy hosszú, nem-betonozott út vezetett a házunkhoz, és ez választott el a szomszédainktól, akiknek a háza közvetlenül a főút mellett állt. A szüleim pont azért választották a házunkat, mert az nem a főút mellett volt, s így valamivel távolabb esett a zajtól és a kipuffogó gázok szennyétől.
A főút másik oldalán állt Mariék háza. Az apjával, a nővérével és két bátyjával lakott ott. Nem emlékszem Mari anyjára, azt hiszem, hogy nem élt már. Az ő házuk is cementből és deszkákból épült, de egyszerűbb volt, mint a mienk. Szinte semmi bútoruk nem volt, és a falakon semmi, csak egy poszter díszítette a ház kapu belső oldalát.
Mariék háza mellett volt egy kis bolt, ahol szinte mindent lehetett kapni. A tulajdonosa nagyon kedves volt hozzánk. Néha adott nekünk édességeket, néha hagyta, hogy órákon keresztül ott üldögéljünk két kis műanyagszéken, és figyeljük a bevásárló embereket.
De a legtöbb időt a környék felfedezésével kint töltöttük. Bújócskát játszottunk a fák között, a lerobbant házak és a piszkos udvarok között.
Egyik nap, mikor elég messze eltávolodtunk Mariék házától, hirtelen kiáltásokat hallottunk. Kíváncsian arrafelé szaladtunk ahonnan a kiáltások jöttek, nem akartunk valami izgalmasat elmúlasztani. Egy nagy épületkomplexhez értünk, és a sarok mögül kukucskáltunk ki. Egy fűvel benőtt udvar látszott, melyet néhány földszintes ház vett körül. Emlékszem még, hogy milyen tisztának tűnt nekem a sok piszkos udvarhoz képest.
Több egyenruhás férfi állt az udvar közepén. Ez még önmagában nem volt különlegesség, hozzá voltunk szokva a katonák és a rendőrök látványához, Nyugat-Pápuában hozzátartoztak a mindennapi utcaképhez.
De valami ezen a szituáción mégis különleges volt. Sehol nem lehetett egyetlen lelket sem látni a fegyvereseken kívül.
Akkor megint lehetett egy kiáltást hallani, egy asszony kiáltását. Egy férfiba kapaszkodott erősen, akit a rendőrök odavezettek két másik, a földön térdelő férfihoz.
Tudtam, hogy valami szörnyűség történik, ami elől menekülnöm kellene. De teljesen dermedt, megbénult voltam, képtelen megmozdulni, képtelen nem odanézni.
Az egyik egyenruhás addig rúgdosta az asszonyt, míg az végül elengedte a férfit. Azt is kényszerítették, hogy odatérdeljen a másik kettő mellé. Az egyik rendőr mondott nekik valamit, amiből én egy szót sem értettem, aztán elővette a pisztolyát, odaállt az első férfi mögé a három közül és lőtt. Egy hangos dörrenés hallatszott, összerázkodtam, a vér kifutott a fejemből. Megint egy hangos dörrenés, és még egy.
Hirtelen Mari elkezdett engem rángatni visszafelé. Magamhoz tértem, és hallottam, hogy lépések jönnek felénk.
Olyan gyorsan futottunk, ahogyan csak bírtunk. Semmit sem láttam már, csak azt, hogy Mari ott fut előttem. Nem tudom már, hogy hogyan sikrült elérnünk a Mariék háza melletti kis boltot. A tulajdonos, mintha csak várt volna minket, ránk pillantott és mutatta, hogy bújjunk be a bolti pult alá. Oda lekuporodtunk, és a boltos behúzta a függönyt. Egy pillanatra csönd lett.
Aztán már hallottuk megint a lépéseket, és férfiak rohantak be a boltba. A félelemtől és az ijedtségtől mi Marival még lélegezni sem mertünk, csak dermedten néztünk egymásra a pult alatt.
A fejünk fölött zajló beszélgetésnek csak egy egészen kis része jutott el hozzánk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a boltos újra elhúzta a kis függönyt, és mi előmászhattunk.
Felemelt minket, és ráültetett a kis székeinkre. Mindketten kaptunk egy pár bonbont. Letérdelt velünk szembe, és kezébe fogta az arcomat.
„Felejtsd el azt, amit láttál. Nem fontos. Csak néhány részeg volt. Megérdemelték a halált.“
Később, mikor hazamentem, és anyám megkérdezte, hogy mit láttam egész nap, azt feleltem: „Ma láttam néhány részeget.“
Hatéves voltam, és volt egy barátnőm, akit Marinak hívtak.

3920
lilapetunia - 2014. augusztus 19. 19:58:28

Kedves Ottilia,
örülök, hogy kedvet csinált.
De nem tudom, hogy Sabine Küglernek ez a könyve megjelent-e már magyarul.
Sabine Kügler a gyerekkorát (hat éves kortól kb. tizenhét évesig) a dzsungelben töltötte, s nem volt könnyü neki késöbb megtanulni a civilizáció "dzsungeljét". Erröl szól elsö könyve, a Dzsungel gyermeke, amelyröl biztosan tudom, hogy megjelent magyarul, és egy filmet is készítettek belöle.
Remélem ezt is lefordítják és kiadják majd; ez a könyv a felnöttként való szembesülés gyerekkora helyszínével.

További kedvcsinálóul ideteszek még egy részletet:
Wenda a saját törzsében az Idősek Tanácsához tartozott, és ilymódon törzsének egy megbecsült tagja volt. Békésen élt ez a kis törzs a világtól elszigetelődve Nyugat-Pápua felföldjén.
Békésen, legalábbis addig a napig, amíg 1969-ben a közelgő választások miatt az indonéz hatóságok több pápuát kiragadtak a törzsükből. Mint a pápuák képviselőit repülőre ültették őket és Wamenába vitték, egy úgynevezett tréning táborba.
Miért van szükség tréningre egy választáshoz?
A táborba érkezésükkor a férfiak apróbb ajándékokat kaptak, olyasmiket, mint például kisrádió, elem, zseblámpa. Aztán elkezdődött a tanítás.
Egy nagy teremben kellett összegyűlniük, és székekre leülniük. A legtöbbjük nem beszélte az indonéz nyelvet, ezért tolmács segítségével folyt az oktatás. Azt kellett megérteniük, hogy ha az Indonézia szót hallják, akkor fel kell ugrálniuk a székről, és a karjaikat magasba emelve Igent kiáltaniuk. Viszont, ha a Papua szót hallják, akkor csöndben ülve kell maradniuk.
Ezzel kezdődött a fegyelemre szoktatás, és folyt a tréning egy darabig. Az a néhány pápua, akik valamelyest tudtak indonézül, a következő szöveget kellett, hogy kívülről megtanulják: Mi 1945 óta Indonéziához tartozunk, és csak egy államot, egy zászlót és egy kormányt ismerünk el -- az indonézt.;
Hamarosan mindannyiuknak világos volt, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Aki a Pápua szó hallatán felállt, azt megverték vagy megrúgdosták, és az egész procedúra kezdődött elölről.
Wenda erős volt és szerette nagyon a hazáját, a földet, amelyet a hazájának érzett. Ezért ő mindig a Pápua szónál állt fel. A katonák végül kivezették Wendát a teremből, kezeit és lábait összekötve egy cellába dobták, és otthagyták élelem és víz nélkül egy hétig.
De ő nem akart engedni a nyomásnak. Wenda, és a hozzá hasonló néhány rebellis helyett a katonák összefogdostak másokat.
Wenda három hétig maradt a börtönben, amíg le nem zajlott a választás.
A szabadonbocsátása után Wenda szeretett volna a falujába hazatérni, de nem engedték. A katonaság további egy évre egy agymosó kúrára magánál tartotta, amíg meg nem tanulja mondani: Indonéz vagyok, és büszke vagyok arra, hogy indonéz vagyok.
A faluja közben sokat változott. Egy katonai egységet állomásoztatott az indonéz hadsereg ott, akiknél mindenkinek, aki részt vett a választásokon, egy héten egyszer jelentkeznie kellett. Az volt a parancs, hogy sem a választásokról, sem az azt megelőző időszakról nem szabad senkivel beszélniük.

Idézet az Act of Free Choice (A szabad választás dokumentuma) című ENSZ dokumentum XXII cikkelyéből:
Az UNTEA és Indonézia garantálni fogják az őslakosság jogait, különös tekintettel a gyülekezési és véleménynyilvántartási jogra...
[i]Ezt a dokumentumot a pápuák függetlenségéért küzdők Act of No Choice (A nincs választás dokumentuma) dokumentumának nevezik.
[/i]

Üdv:
Márta
Smile

2693
doroty - 2014. augusztus 19. 19:39:07

Kedves Márta!
Köszönöm a részletet. Talán olyan érzéssel olvastam, mint mikor -ajánlottam a Derszu Uzalát - olvastad az általam annyira kedvelt írást . Jegyzeted alapján biztosan meg fogom szerezni "A Dzsungel kihívása" c. könyvet.
Üdv.
Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.