Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: A titkos zongora


Zhu Xiao-Mei élettörténete
The Secret Piano: from Mao’s Labor Camp to Bach’s Goldberg Variations
Zhu Xiao-Mei


Zhu Xiao-Mei Shanghaiban született, vagyis Kínában, néhány héttel azelőtt, hogy Mao-Ce-tung kihirdette a Kínai Népköztársaság megalakulását. “Soha többet nem lesznek a kínai emberek rabszolgák“ -- szónokolta, s mi minden jött ezután!

Zhu Xiao-Mei a zenével nőtt fel. A zongora családtagnak számított, ott állt a szülők hálószobájában. Zhu Xiao-Mei hároméves lehetett, mikor a zongora először elbűvölte, s attól fogva mindig nagyon szerette. Az öt nővér közül ő volt az, akihez a zongora leginkább tartozott.
A család ekkor már Pekingben élt, meglehetősen szűkös körülmények között. Két kis szobában kellett elférnie hét embernek -- papa, mama, és öt leány -- és a zongorának.
Mao hatalomra kerülése előtt Zhu Xiao Mei apja üzletember volt, aki lelkesedett a nyugati kultúráért, életért. Sok mindent csinált az élete során, volt bútorkészítő és étterem tulajdonos, építész és moziigazgató. Mindez gyökeresen megváltozott az új rezsimmel. Mivel ők nem menekültek el Tajvanra, mint az apa bátyja, hanem Pekingbe költöztek Shanghaiból, nehéz idők következtek rájuk. Az egész család -- nemcsak a szűkebb, a héttagú kis család, de a nagynénik, nagybácsik körét is beleértve -- vagyonát elkobozták, államosították. A személyi nyilvántartási lapjukra rákerült, hogy osztályidegenek, a nép ellenségei. Ez olyan megbélyegzés volt, amely nagyon nehézzé tette a munkavállalást.
Zhu Xiao Meinek kisgyerekkorában nem voltak játékai. Egy darab se. Alig volt valamijük, a zongora volt szinte az egyetlen darab, ami a régi életükből megmaradt. Anyja, ha vigasztalni akarta őket, gyakran nem mesélt, hanem a zongorán játszott a lányainak.
Sok-sok évvel később, mikor Zhu Xiao-Mei kijutott Amerikába, a repülőtérről egy ismerős kínai család vitte magával haza, hogy náluk lakjon az első időben. Ennek a családnak éppen volt egy bébikorban lévő gyermeke, és a lakás tele volt mindenhol gyerekjátékokkal. Zhu Xiao Mei csak állt köztük sokáig szótlanul.

Korán, kisgyermekként kezdett el zongorázni, és első tanítója természetesen az édesanyja volt. Emellett még éveken keresztül a mama volt a család fenntartója is. Az osztályidegen bélyegzettségük miatt a papa sokáig nem kapott semmilyen állást, egyedül a mama tudott dolgozni, taníthatott egy zenei iskolában.
Akit a környezetében sok minden rossz ér, annak jó menekvés a zene. Ilyen menekvés volt a zene Zhu Xiao Mei-nek is, aki már nyolcévesen is nagyon szépen játszott. Nyolc éves korában felvették -- az osztályidegen volta ellenére is -- a konzervatóriumba, a központi zenei iskolába. De a felvétel nem jelentette azt, hogy a hallgatók között ne lett volna származási megkülönböztetés. Minden iskolában vannak gazdagabb és vannak szegény gyerekek; a gyerekek, különösen a kislányok, az ilyen különbségeket hamar megérzik. (Például, ha egy lánykának nincs ruhája, amit egy ünnepi előadásra felvehetne, fájdalmát növeli, ha még gúnyosan viccelődve azt mondják neki, hogy nem baj, majd te játszod a koldust.) De még más megkülönböztetések is voltak. A favorizáltak az ifjú úttörők voltak, akiket azok közé nem vettek fel, azok a megbízhatatlanok. (Rövid megjegyzés eközben: ha jól emlékszem, ez az én gyerekkoromban, az 1960-s évek Magyarországán, egészen másképp volt. Úttörőnek lenni kötelező volt. Nagy kivételnek -- például evangélikus püspöknek -- kellett egy szülőnek lenni, hogy a gyereke ebből kimaradhasson.)
Min múlott, hogy megbíztak-e valakiben? Bizony csak a szülők személyi lapján.

De jött még sokkal rosszabb időszak is. Mao Ce-tung meghirdette a Nagy Ugrás politikáját, olyan fejlődést ígért, mellyel Kína hamar utoléri, sőt túlszárnyalja Angliát. Ehhez persze kollektív igyekezetre és kollektív tudatra volt szükség. Az iskolákban mindenhol bevezették a gyakori önkritika-gyakorlási összejöveteleket, amelyből egy iskola se, és egy gyermek se maradhatott ki. Olyan kérdésekre kellett rendszeresen választ adniuk, hogy például: „Valóban a kollektíva javáért dolgoztál ezen a héten?“, „Jó forradalmár vagy?“ és hasonlók. Akinek persze már a szülei is rossz forradalmárok voltak, annak még buzgóbban kellett volna ezeken szerepelnie.

Ennek ellenére, vagy pontosabban annak ellenére, hogy a hasonló szeánszoknak a tanáraik is ki voltak téve, Zhu Xiao Meinek mégis voltak jó tanárai. Olyanok, akik emberként is jó tanácsokat adtak, igyekeztek segíteni a fejlődését. Hiszen egy művésznek -- bármilyen művésznek, nemcsak zongoraművésznek -- sok minden mást is kell ismernie a saját művészeti ágán kívül, például az irodalmat. Könyveket. Ami a klasszikus irodalomból a pekingi könyvtárakban elérhető volt -- Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Balzac, Flaubert, Zola, stb. -- azt Zhu Xiao Mei igyekezett mind elolvasni. Tizennégy évesen készült élete első nyilvános koncertjére, egy Beethoven, egy Mozart és egy Chopin darabbal.

1963-ban kezdődött Kínában az úgy nevezett kulturális forradalom. A professzorokat is és a diákokat is teherautókra rakták, és „nyári vakációra“ vitték el őket a földekre, ahol a legtöbbjük életében először szembesülhetett a paraszti élettel. A parasztok élete Kínában valóban nagyon nehéz volt. Többségében rongyokban, a kisgyerekeik pedig meztelenül jártak. Az odavitt tanároknak és diákoknak három dolguk volt: együtt enni, együtt élni és együtt dolgozni a parasztokkal. Emellett rendszeresen kellett írniuk önmagukról, arról, hogy a szemléletük „mennyit fejlődött“.

1964-ben még rosszabb lett. A konzervatóriumban szinte valamennyi nagy klasszikus zeneszerzőt denunciálniuk kellett. „A klasszikus zene polgári, nem a népnek való.“ „Beethoven egoista volt.“ „Bach egész életében templomi zenét írt.“ „Chopin szentimentalista volt.“ -- ilyen állításokat vártak el tőlük, és ezekhez hasonlóakat.

Mikor megjelent Mao Kis Vörös Könyve, szinte minden más könyv, az igazi irodalom, az addig elérhető regények mind eltűntek a könyvesboltokból és a könyvtárakból. Maonak nemcsak az irodalomra, de a zenére sem volt szüksége; bevezettette a zene nélküli konzervatóriumot.

1966-ban már nagy tisztogató és átnevelő hadjárat folyt. Tacepaok és denunciációk követték egymást. Az egyre növekvő erőszak senkit sem kímélt, a konzervatórium igazgatóját és több professzorát is eltávolították. A konzervatórium működését felfüggesztették.
Zhu Xiao Mei családjából elsőként az apát vitték el munkatáborba, „átnevelésre“. Kicsi lakásukat könyveket keresve a Vörös Gárdisták durván feldúlták, és még a zongorakottákat is magukkal vitték. A lakásuk ajtajára egy tacepaot ragasztottak. A nagymamát -- aki akkoriban szintén velük lakott -- kitiltották Pekingből, vissza kellett mennie Shanghaiba.
Zhu Xiao Mei egyik nővére volt a következő. Ő egy Pekingtől távoli tartományba került, Yunnanba, ahol még meglehetősen barbár, archaikus körülmények uralkodtak.
A családban negyedikként került sor Zhu Xiao Mai-re. Belső-Mongóliába vitték, a 4619-s munkatáborba. Éveket töltött el itt.

***

Zhu Xiao Mei 1980-ban Hong-Kongon keresztül jutott ki Amerikába. Előbb Amerikában élt néhány évet, majd Párizsban telepedett le. Az egész világon ismert zongoraművésszé vált, azonkívül a párizsi konzervatórium tanárává. Élete történetét „A titkos zongora. Mao munkatáboraitól Bach Goldberg variációjai-ig” című könyvében írta meg.

***

Miközben ezt a kis ismertetést írtam, hallgattam a Goldberg variációkat Zhu Xiao Mei előadásában.
Nagyszerű, gyönyörű. Azt kívánom, hogy adasson meg mindannyiunknak egy nehéz helyzetben valami olyan, ami Zhu Xiao Mei számára a Goldberg variációk voltak.
3920
lilapetunia - 2014. november 25. 12:29:48

Kedves Róza!

Köszönöm az olvasást és a hozzászólást.
A tehetséget el is lehet veszejtgetni, és általában sok munka, fáradozás is kell a kibontásához. Amit fontosnak érzek hozzátenni: a nehézségek létrehozóit nem szabad és nem lehet felmenteni; akkor sem, ha végül nem érik el a céljukat.

Ami a könyvet illeti, sajnos nem tudom, hogy mikor lesz olvasható magyarul, foglalkozik-e valaki a magyarra fordításával. Remélem, hogy senki nem haragszik meg azért, hogy néha olyan könyveket ismertetek, melyek még nem elérhetőek magyarul -- az ismertetés fennmarad a neten, s talán egy idő múlva a könyv is megjelenik.

Szeretettel üdvözöllek:
Márta

2135
mami - 2014. november 23. 19:35:18

Kedves Márta!

Valóban igaz, hogy a tehetség megtalálja az útját. Akire hamar és könnyen talált rá az nyilván nem becsüli úgy mint aki nem várt ajándékként kapta azt és másoktól, hogy tehetséges. Nem véletlen, hogy az új regényem vezérfonala Vivaldi zenéje attól a pillanattól, hogy a novemberi hidegben mezítláb álltam a zeneiskola ablaka alatt hallgatva Vivaldit addig, hogy már rendelkeztem, hogy melyik zeneműve legyen utolsó utam kísérője utolsó utamon. Persze ez, terveim szerint még "odébb" van! A lényeg, hogy a kemény élet megedzi az embert. Aki mindent megkapott már ifjú korában az nyilván nem bírja a gyűrődéseket', de bárhogy is volt, azaz ember akiben ott a tehetség, az előbb-utóbb a felszínre tör. Remélem hamarosan a könyvet is elolvashatom, nem csak a könyvismertetődet.

Szeretettel: Jártó Róza

3920
lilapetunia - 2014. szeptember 19. 20:04:24

Kedves Katalin!

Nem veszem zokon, ha zenei analfabétának tartanak, de nagyon szeretem a zenét, a jó zenét. Smile

Gondolj arra, amik az életedben pozítívumok -- gyerek felnevelése, stb., gondolom nem szükséges, hogy én soroljam fel. Nem csak akkor lehet jó egy élet, ha nagy müvész válik valakiböl. Smile

Szeretettel üdv:
Márta

3920
lilapetunia - 2014. szeptember 19. 18:27:17

Kedves Katalin!

Nagyon szépen köszönöm szívböl jövö kedves szavaidat. Igen,ugy érzem, hogy fontos az életünkben a zene, még annak is, aki "csak" hallgatóság. Smile (Mint például jómagam.)

Két apró megjegyzést szeretnék tenni.
1. Azt írod, hogy "szerencsés volt a regényhös". En azt hiszem, hogy ö szívesen kihagyta volna azt a néhány év munkatábort az életéböl. Irja is valahol a könyvben, hogy milyen irigykedve nézte azokat a társait Amerikában, akik jó pár évvel fiatalabban tartottak ott, ahol ö idös fejjel. (Ott is végzett Konzervatóriumot.)

2. Az úttörö megjegyzésemhez.
Ugy emlékszem vissza, hogy a mi iskolánkban senkit nem kérdeztek meg, hogy akar-e úttörö lenni, egyszerüen beírtak.
Sok-sok évvel késöbb ismertem valakit, aki egy beszélgetésben megemlítette (kortársam volt), hogy ö nem volt úttörö. Mire én csodálkozva rákérdeztem: Az meg hogy lehet? Akkor mondta, hogy az apja evangélikus püspök, s annak a tiltakozására kimaradhatott.

Szeretettel üdv:
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.