Bogár Gábor: Coaching élményeim


Kedves Wéber Gábor!

Másfél éve ismerkedtünk meg egy keresztény összejövetelen.
Azért ezzel kezdem, mert nekem nagyon fontos, hogy te is keresztény vagy, ráadásul – nekem úgy tűnik -, hogy hasonló módon viszonyulsz a hitbeli kérdésekhez, mint én. Az elmúlt másfél évben rengeteget segítettél nekem a legreménytelenebb helyzetekben, a legnagyobb kríziseimben is időt szántál rám, sok-sok időt, soha nem ráztál le, és folyamatosan éreztem veled kapcsolatban, hogy nagyon stabil vagy, és teljes erőbedobással, rendkívüli figyelemmel és érzékenységgel segítesz megoldani a problémáimat, sőt igyekszel megtanítani arra, hogy én magam oldjam meg őket; hogy van egy ember, aki biztos támaszt jelent számomra.
Ezalatt az idő alatt többször is voltam mélyen magam alatt, sötét depresszióban, teljesen elakadva, de te minden egyes beszélgetésünkkel – ami sokszor előzetes megbeszélés nélkül, egy órán keresztül is tartott – minden alkalommal (, talán 100-ból 1-2 kivétellel felemeltél, kiutat mutattál, kimozdítottál a gödörből.
Rendelkezésemre álltál hatalmas, minden helyzetre válaszokat, megoldásokat ismerő szakmai tudásanyagoddal, és bőséges tapasztalataiddal. Nem emlékszem olyan esetre, amikor azt mondtad volna, hogy nem érted (, vagy nem érted meg) az aktuális problémá(i)mat, segítettél – idődet nem kímélve – részletekbe menően elemezni, hogy mind a ketten lássuk, mi a lényeg, mivel kell szembeszállni, min kell változtatni. Ja, és soha nem erőltetted rám a véleményedet, egy picit sem, tanácsokat is inkább csak kérésre adtál, akkor is rám bízva, hogy megfogadom-e.
Csak ahogy éppen eszembe jutnak, felsorolok néhány konkrét esetet. Az elmúlt évben rájöttem, és ebben neked is nagy szereped volt, hogy a testileg-lelkileg egészséges élethez mennyire fontos az én esetemben a mozgás, sőt, mivel egész életemben sportoltam, a keményebb edzés. Ennek ellenére általában két hónap edzésmunka után lustaságból, elhatalmasodó negatív életérzésből fakadóan abbahagytam, és mindig nagyon nehéz volt újra kezdeni. Tavaly októberben – már vagy a harmadik ilyen alkalommal – megint ez volt beszélgetésünk fő témája. Elmondtad az élettani, tudományos érveket, saját gyakorlati tapasztalataidat és másokét is, de én annyira le voltam törve a sorozatos abbahagyások kudarcaitól, hogy azt mondtam nem vagyok képes újrakezdeni. És másnap már tornával kezdtem a napomat, és lefutottam két kilométert. Nem tudom, mert nem kérdeztem meg, de sejtem, hogy akkor imádkoztál is értem, de nem ez a fontos, ha-nem az, hogy olyan erős és tartós hatást gyakorolt rám az előző esti beszélgetésünk, hogy – bár közvetlenül utána erre nem is számítottam – már másnap meghozta a gyümölcsét. Azóta nagyon vigyázok, hogy ne hagyjak ki több egymás után következő napot, mert mindig egyre nehezebb újra kezdeni, és minél több nap telik el egy jó kis edzés után mozgás nélkül, annál nehezebb.
Ráadásul van a dolognak egy konkrét lelki vetülete. Te írtad le ebben a formában a következő gondolatot, de tulajdonképpen ezt én magamtól is így gondoltam, csak szükségem volt arra, hogy valaki rávezessen, hogy így gondolom:
„1. Az önfegyelem és önuralom erősítésében és a fizikai és lelki állóképesség fenntartásában nagy szerepe van a sportnak és testedzésnek”. És ez az egyik olyan problémám, amivel még csak néhány éve küzdök, vagyis nem csak hogy a te segítséged nélkül nem fogalmazódott volna meg ebben a formában, hanem még nem is tudatosult bennem egészen: tudniillik, hogy rendkívül fontos lenne az önuralmam erősítésé-re. Meghallgattam (sokszor) egy általam nagyra becsült keresztény tanítót, Phil Metzgert ebben a témakörben ( - egy egész vasárnap délelőtti istentiszteletet erre szánt), de ez nem vezetett eredményre – ami nyilván nem Phil hibája, ha-nem az enyém. A veled való ezzel kapcsolatos beszélgetések viszont segítettek abban, hogy tudatosuljon bennem az ön-uralomhiányom problémája, evidenciává váljon, hogy ez el-len küzdenem kell, és motiválttá váltam abban, hogy el is kezdjek küzdeni, sőt: el is kezdtem küzdeni.
Egy másik példa azokkal az emberekkel kapcsolatos, akik szenvedést okoznak nekem akarva vagy akaratlanul, és még ennél is rosszabb, hogy haragot, undort, gyűlöletet érzek irántuk, ami egyedül nekem van káromra – nekik minderről fogalmuk sincs. A kognitív disszonancia, ami ebből számomra bekövetkezik, könnyen érthető, hiszen Istenemnek egyetlen parancsa a szeretet, és ennek így nem tudok megfelelni, te-hát magamat is gyűlölöm, magamtól is undorodom. Itt nem tudom megállni, hogy ne idézzem azt a tanításodat, ami eddig talán a legnagyobb hatással volt rám. Íme: „5. Az érzések és gondolatok átfordítása olyan helyzetben, amikor a másoktól érkező impulzusokat sértésként, bántásként éled meg, vagy megalázónak tartod. Elfogadni, hogy ezeknek az értelmezését torzítja a szubjektív szemüveg, amin keresztül nézed és a múlt emlékei is jelentősen befolyásolják. Ezért fontos, hogy inkább jó lehetőségnek tekintsd őket a tanulásra, és a világ és önmagad jobb megismerésére. Ne hidd azt, hogy az általad érzékelt világ az objektív valóság, mert ösztönösen a saját szubjektív szűrőiden keresztül nézed”. Ezt már vagy egy éve „sulykolod belém” a magad nagyon határozott, mégis nagyon szelíd módján, és nem is eredménytelenül, mert ha nagyon lassan is, de ezt az elméletet kezdem átvinni a gyakorlatba, tanulom a folyamatot éles helyzetekben. (Itt még aláhúznék valami nagyon fontosat az utolsó mondatból: mindig lenyűgözött, és nagyon nagy hatással volt rám végtelen szelídséged (- soha nem tudtalak kihozni a sodrodból, pedig ez másokkal kapcsolatban elég gyakran „sikerül” -), és ami ezzel szinte összeegyeztethetetlennek látszik, rendkívüli határozottságod, aminek fő oka nyilván a már említett óriási szakmai tudásanyagod és tapasztalatod, meg ha jól sejtem, stabil, megingathatatlan hited.)
Újabb idézet tőled ( látod, ezért hasznos, ha néha írásban is rögzíted a tudásodat, mert még a hozzám hasonló, önmegtagadóan lusta emberek is tudnak idézni -): „7. Fontos, hogy találj olyan konkrét eszméket és célokat, amelyek túlmutatnak rajtad és értelmet adnak az életednek és a mindennapoknak. Még fontosabb, hogy ezeket a célokat le tudd fordítani a mindennapok cselekvéseire” És ehhez hozzáírtam, amit szintén te mondtál: „például heti egy jócselekedet, ami nem a munkámmal vagy a mindennapi rutinnal függ össze” Ez is néhány éve nagyon nehezen megy nekem, amikor rossz, de-presszió-közeli állapotban vagyok, és sajnos ez egyre gyakoribb, és tartósabb. Pedig pont az ilyen időszakokban rendkívül fontos, hogy itt idézett útmutatásod szerint tudjak élni. Ez is olyasmi, amit még csak tanulok, egyrészt mert korábban teljesen ötlet- és indulat-vezérelt életet éltem, másrészt tisztán láttam magam előtt eszméimet és céljaimat. És ezekben a nehéz időszakokban te ott vagy a telefonvonal túlsó oldalán, és részletesen kifejted az ehhez hasonló gyakorlati bölcsességeket, amelyek éppen ilyenkor eszébe sem jutnak az embernek. Ilyenkor az az első, meg a második, meg a harmadik gondolatom, hogy „de hát én erre képtelen vagyok!” „ez egyáltalán nem érti, hogy teljesen képtelen vagyok bármire is, mert annyira elhagytam magam?”- és vitatkozom veled, pró-bálom elhitetni, hogy én a jelenlegi állapotomban erre képtelen vagyok, te meg jössz a hihetetlenül szelíd mégis kőkemény határozottságoddal, és addig „nem szállsz le rólam, amíg végül én hiszem el neked, hogy „hát legalábbis meg lehet próbálni”.
A kereszténység egyik csapdája az, amikor helyesen érzékeli az ember, hogy Isten nélkül egy lépést is képtelen megtenni, de ebből azt a helytelen következtetést vonja le, hogy akkor Istent kell nyúznia, hogy mondja meg, mit akar, és majd akkor elindul. Te erre legtöbbször a biciklis példádat szoktad mondani, amit valamiért nagyon utálok: „…ha áll a bicikli, nem lehet kormányozni. Ahhoz el kell indulnia, még ha lassan is, de haladnia kell” – de persze azért tudom, hogy igaz. Viszont egy másik ezzel kapcsolatos mondatod kulcsmondatommá vált, és néhányszor elég volt rágondolnom ahhoz, hogy ki-mozduljak egy holtpontról: „8. Nem Istenre várok, hanem Isten ügyéért teszek”.
Aztán nagy problémám, hogy régebben nagyon szerettem az embereket, most meg az alaphelyzet az, hogy utálom őket, ezért próbáltál velem leásatni lelkemben a problémám gyökeréig. A következő – már nagyon személyesen nekem szóló „pontodat” csak azért idézem, hogy látható legyen vala-mennyire az aprólékos, minden részletre kiterjedő módszered: „9. Mikor és miért változott meg az emberekhez való viszonyod? Mi volt előtte, mi van azóta? Mi történt akkor? Mi-re van szükséged ahhoz, hogy helyreálljon ez a viszony?” És lényegében elég sokszor ezt a technikát alkalmazod: arra biztatsz, és abban segítesz, hogy a problémám megoldásához tegyek fel kérdéseket magamnak, (a válaszokat is újra kérdő-jelezzem meg), és persze keressem rá a válaszokat.
Még egy kedvenc idézetedet ideírom, és ezzel be is fejezem ezt a kis szakdolgozatot. Ha akár formai, akár tartalmi vagy terjedelmi kifogásaid vannak, kérlek, jelezd! Addig is nagyon köszönök mindent, kedves Gábor, és további boldog életet és áldott munkálkodást kívánva életmentő tevékenységedben, adom az előbb említett üzenetedet, azt hiszem ez is kulcsfontosságú: „10. A Te életed, a Te felelősséged, a Te döntéseid. Senki más nem élheti helyetted, és nem dönthet helyetted. Nem kell egyszerre minden ponttal és kérdéssel foglalkozni, válaszd azt a néhányat, amelyikkel úgy gondolod, hogy legjobban tudsz haladni, aztán majd szépen sorban halad-hatsz!”

Örök hálám üldözni fog!
Szeretettel és nagy-nagy köszönettel: Gábor
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.