Filó Margit: Te vagy a lelki társam?


Olyan sok oldalról megrágták már ezt a témát, hogy ha tudnánk is a megfelelő választ, akkor is kételkedni kezdenénk benne. Mert úgy tapasztalom a lelki társam sok mindenki lehet.
Sajnos ugyan az emberekben nagyon elhatalmasodott már a gonoszság, mégis van egy olyan oldalunk, amit talán sosem tudunk megtagadni. Igaz, néha nagyítóval kell keresnünk szívünk tájékán, de sosem múlik el belőlünk.
Tehát a lelkitárs nyilván közel van és abszolút rásimul lelkünkre. Szinte kérdeznie sem kell minket hogylétünk felől, hiszen érzi önmagában a lelkiállapotunkat és ha együtt vagyunk, az olyan érzés, mintha saját magunk kezét fogva sétálnánk át az életen. Ezt valahogy tudjuk, érezzük, hogy ő egészen más nekünk, mint akár egy barát vagy a szeretett emberünk. S itt jön a nehezebben érthető része ennek a rejtelemnek!
Mert a lelkitárs nem feltétlenül lesz az életem párja is. Persze van, hogy így alakul, de ez nem mindig lesz igy. Ezt sokszor az emberek nem tudják elfogadni, mert akkora szeretetet éreznek a lelkükkel egy húron pendülő ember iránt, hogy úgy vélik, csakis vele tudják leélni hátralévő életüket. Ami furcsa módon még igy is lehet, de nem párként kellene megélniük ezt a lelki egybeolvadást. A lelkitárs kísérhet akár egy egész életen át is, de általában ez csak néhány évre adatik meg, mert sokszor az a feladata, hogy tanítson, neveljen míg lelkünk el nem jut a megfelelő szintre. Ő támogat és ha kell átformál, tudja mikor van szükségünk a vígaszra és sosem kérdezi miért kell a segítsége, szinte tudja, hogy mikor van nála a főszerep. Lelkitársad nem vitatkozik veled! Ő nem akar meggyőzni téged semmiről, mert ha rád néz, sugárzik róla a teljes odaadás és az őszinte szeretet feléd. Csak téged néz! S te tudod, nála, vele biztonságban vagy. Mert ő bármit megtenne érted. Hiszen ahogy te, úgy ő is önmagát látja benned.
Ha a lelkitárssal megértitek, hogy nem feltétlenül kell párt alkotnotok, akkor nagy harcot vívva ugyan, de egy csodálatos lelki misztériumba értek. Ez olyasmi, mint egy ajándék, amiért képesek vagytok lemondani egy számotokra fontos lépésről. A tisztaság, mint a testiség gyakorlásának kizárása, olyan magaslatokra juttat el, ahol átalakítja a maró vágyódás fájdalmát egy kiteljesedett boldogsággá. A lélek itt egy magasabb szintre lép és csodálatos ezt megélni azzal, aki ezt velem együtt vívta meg, hiszen ő lelkemnek a legkedvesebb. Lemondás, átadás, elfogadás ez mind egy olyan tisztánlátást eredményez, amely mögött szabadság van s megértjük, hogy felesleges a ragaszkodás olyan dolgokhoz, amik valójában csak röpke pillanatig tesznek boldoggá bennünket.
A lélekben való szárnyalás hasonló ahhoz az érzéshez, amikor valakire már nagyon-nagyon régóta vársz, tudod, hogy egyszer találkozni fogsz vele, s mikor elérkezik ez a pillanat, ekkor már oly nagyon szereted is, pedig csak most fogod látni először, akkor, amint előtte állsz, csak a szemed ragyog a boldogságtól, mert szólni sem tudsz, hiszen ő is csak áll s téged néz némán. Majd, amikor feléd tárja két karját s szeretettel mosolyog rád, te átérzed az elmúlt vágynak összes pillanatát, ami hajtott felé mindenen át. Ilyenkor megszűnik körülöttetek a világ, s ahogy magához ölel s te megérzed, hogy hazaérkeztél, akkor tapasztalod meg igazán, milyen az igazi fény!

Maradok tisztelettel:

Filó Margó
6710
Lacidd23 - 2020. február 21. 16:47:11

Valóban így van! Nagyon szép ez az írás, kedves Margó, gratulálok hozzá!

Nekem szerencsém van azzal, hogy az első szerelmem egyben a lélektársam. S bár az élet elsodort egymástól, huszonöt évvel később váratlanul találkoztunk az utcán, és azóta jó barátok vagyunk.

Egy húron pendülünk. Ugyanabban az időben gondolunk ugyanarra dologra, szavak nélkül megértjük és megérezzük egymást. Ez pedig egy varázslatos dolog. Pedig külön élünk: Ő a saját családjával, én pedig most egyedül.

Erről írtam is egy verset, amely megjelent itt: https://holnapmag...s_id=52730 In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.