Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bige Szabolcs Csaba: Ősszel érik a naspolya


Egyik nap - valamikor a hatvanas években - behívattak a párbizottsághoz. Ez akkoriban történt, hogy Ceausescu nemrég került hatalomra, és minden alkalmat megragadott ennek megerősítésére. Kicsitől nagyig mindenkit maga alá gyűrt. A párt élet-halál ura volt. Tőlem most azt akarták megtudakolni, hogy hogyan is volt az, amikor a nagyapám aktív katonatiszt volt az első világháború idején és még utána is.
Kérdeztem, mi a gond vele? Még negyvenháromban meghalt. Nem érte meg a „felszabadulást”, azaz a szovjet bevonulást.
Valamint azt is elmagyaráztam, hogy tizenkilenc után már nyugalomba vonultan felesküdött a román királynak.
Zavartan néztek egymásra az „elvtársak”. Nem tudták eldönteni, jó vagy rossz dolog a királyra hivatkozni. Igaz, román király!
- Menjünk tovább! - javasolta egy kopasz férfiú. – Mi történt utána?
- Visszavonult a birtokára és gazdálkodott – folytattam.
- Szóval birtokos volt?
- Nem sokáig, mert a bank a jelzálog miatt elárverezte a birtokot, csak a lakóház maradt meg.
- Akkor miből élt? – faggattak tovább.
- Beköltözött Nagyváradra és a nyugdíjából élt.
- Honnan volt nyugdíja?
- A román államtól.
Ezen megint megrökönyödtek. Látva zavarukat, még megtoldottam egy adalékkal:
- Miután meghalt, nagymamám utána hadiözvegyi ellátmányt kapott.
- Hadiözvegyi?
- Igen, úgy mondják: IOVR. Kapta, ameddig élt. Ötvenháromig.
- Hát, akkor ez így rendben van – motyogta csalódottan a bizottság elnöke.
Gondoltam, most megúsztam. Jó, hogy nem érdekelte őket a tizenkilenc előtti időszak.
Nem mintha letagadni, vagy takargatni valóm lenne.
Nagyapám Montenegróban harcolt, és román fiút választott magának tisztiszolgának. Vele, Iuonnal történt Békéscsabán az alábbi sokat emlegetett eset. Az ezred Csabán állomásozott már jó ideje. A város is megszokta a katonákat, s ők is a várost. szinte minden bakának volt szép kedvese, sőt még a tisztek közül is egynek-egynek. Ebbe az idilli állóvízbe dobott követ Szarajevóban Gavrilo Principe. Az aggodalom, a bizonytalanság hullámai áradtak szerte az országban, s itt is Békéscsabán. Mozgósításról, háborúról beszéltek a csapszékektől az úri szalonokig. Hamarosan megérkezett az indulási parancs is az ezredhez és egy magasrangú tiszt a vezérkartól lelkesítő szózatot intézett a katonákhoz. Ebben szó esett a hazafiságról, bátorságról, kitartásról, harci szellemről. Este a szálláson kérdezte nagyapám Iuont, mit szól mindezekhez az új fejleményekhez a tábornok úr szavaihoz, a mozgósításhoz.
- Látod, Iuon fiam, mi minden történt egy pillanat alatt? Most minden megváltozik!
- Nem számít, ezredes úr, csak Csabán maradjunk!
A tisztiszolga óhaja azonban nem teljesült! Nem maradtak Csabán. A háború szele messzire sodorta őket. Együtt sodródtak egyik hadszíntérről a másikra, ahogy parancs megkövetelte, összekovácsolódva, egymást segítve, támogatva jóban-rosszban. Hol Iuon segítette ki a bajból az ezredest, hol az ezredes a pucert. Történt, hogy nagyapámat Iuon szabadította ki a romok alól egy tűzérségi támadás után, s olyan is, hogy nagyapám mentette meg a fiút a viperamarás következményeitől. Kiégette a sebet izzásig hevített késheggyel, mialatt az érzéstelenítést erős pálinka biztosította. Mire az alkoholmámort kialudta, a kígyóméreg veszélye is elhárult. Az idő, vagy a pálinka méregtelenítő hatása, s az időben jött segítség életet mentet…
Iuon „az ezredes úr” halála után is még évtizedekig járt hozzánk. Úgy látszik, szerette a tisztjét, hogy még a családjához is így ragaszkodott. Érdekes történetet mesélt egyik alkalommal, mikor már nagyobbacska voltam és megértettem, amit mondani akart. Így mesélt Iuon:
„Egy gyors vizű hegyi folyó partján táboroztunk. A másik parton a montenegróiak. Álló háború alakult ki: egyik sem bírt a másikkal, és egyik sem tudott a folyón átkelni, felette hidat verni. Az ezredes úr elküldött felfele a folyón egy kisebb csoporttal, hogy éjszaka úsztassunk le rönköket. Ezeken mentünk át, és leptük meg az ellenséget. Megadták magukat egyetlen puskalövés nélkül. Papír nem volt egyik csapatnál sem, s így egy fehér lepedőre írták a megadás okmányát”.
Ma is megvan ennek az úgynevezett „hadilobogónak” a fényképe.
Ezeket a dolgokat ezért mégsem akartam elmondani a pártos „elvtársaknak”.
Ki tudja miért?
Abban az évben, amikor ez a kikérdezés történt, ősszel még Iuon – már nagyon öregen – felkereste édesanyámat és egy kosárka finom, fanyar naspolyát hozott ajándékba.
Többet nem jött – biztosan elment felkeresni ezredes urát az égi garnizonban.

*

Bige Szabolcs Csaba
2720
bigeszab - 2020. június 02. 09:29:23

Kedves Rita! Rose
Örvendek, hogy olvastad ezt az írást, mely száz év távlatát szeretné áthidalva emlékezni. Disappointed
Szeretettel: Szabolcs

6542
ritatothne - 2020. június 02. 08:21:55

Kedves Szabolcs!

Érdekes, szép írásod örömmel olvastam. Jó megörökíteni a régi idők emlékeit.

Szeretettel: RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.