Éles Anett Színeket festettem mindig magamnak, felhőkre álmondtam a büszke Napot, sziklaszirtek szélén egyensúlyozott élet és halál, és súgták: meghalok; de nem, nem lehet most más, csak az élek sajognak bőrömön, tű sziklafogak; zárójelbe tettem, kibírom, messze még, hogy az alkony egy végső tüzet rak, mert több az élet ezerszer is annál, ahogy itt, kufár földi létben … Olvass tovább
Hallottam sokszor messziről a sóhajt, szép rímekbe zárva, oly’ fájdalmasat, villámlott ott fent, több emberöltőnyi mély szomorúságtól úgy fázott a Nap. Dalokban szunnyadó szívdobbanások a partokon térdeplő felhőhabok, megállok szárnyán a nagy végtelennek, nézem a Tiszát, s csak magam vagyok. Megbújnak benne csengettyű dallamok, a cseppek, mik sohasem veszhetnek el, erekből patakok folyókká válnak, majd … Olvass tovább
Volt egy öreg tölgyfa, szépen büszkén állott, látott ő már ilyen, s amolyan világot. Évszázadok baja, háború és béke, rezgő lombban a szél életét kísérte. Meg nem hajlott soha, egyenes volt törzse, sok dühöngő vihar hiába püfölte. Tűző napok alatt hűs árnyékot adott, ölelő ágain madár fészket rakott. Ez az öreg tölgyfa, túl sokáig állt … Olvass tovább
Anyám mesélt nekem, elringatott csendben, a világ tiszta tükre ő volt a szememben. Anyám mesélt mindig, ezer csodát, százat, suttogó szavai bejárták a házat. Anyám szépen mesélt, csengettyű volt hangja, csak a világ zaja nőtt egyre nagyobbra. Anyám néha sírt is, csendben hullott könnye, kezemre lecseppent lelke fényes gyöngye. Mikor felnőtt lettem, másmilyen lett minden, … Olvass tovább
Egy apró zörej jött az ablakon át, talán az ólomszárnyú éj verdesett, aludni nem látott az őszhajú Hold, csak feküdtem, hallgattam, hogyan esett. Odakint tündérek súgtak titkokat, a fák alatt árnyék szellemek jártak, lombokat gyűjtöttek a lenge szélben, rezgő, ezüstös holdfény pizsamának. Dallamok keltek, és mesék surrantak be, táncolt a függöny az ablakokon, üvegszemeit tágra … Olvass tovább
Gyertyafény táncol a szemekben, mézeskalács ízű kacajok fogócskáznak, bojtok nevetnek, szaladnak a zsibongó téren, hangjegyek hullanak, fehéren pihéz a hó. Virgácsaikkal fák karmolják hófelhők begyét, halk imával zizzen a sóhaj ágaik közt. Dunna szakad, és ömlik a hó, jégvilágot álmodik a tó maga fölé. Csillingelő régvolt pillanat, visszaálmodom gyerekkorom titokzatos karácsonyait, mikor még hittem, a … Olvass tovább
Leveszem a bőröm, takarom a fázót, megtartom magamnak, amit Isten rám rótt. Könnyeim lehullnak, szikes talaj issza, fájdalmam szomjat olt, nem nézhetek vissza. Előre kell menni, ameddig csak látok, az egész világról szálljon el az átok! Egyet se tartok meg, adom két szememet lássatok helyettem, mindaddig, míg lehet. Csontomat leörlöm, könnyű lisztje lészen kovásznak alapja … Olvass tovább
Lépdel az idő, zord reggel és a nappal, jön az est, csilingel, táncol a vén faggyal, aranygyertyaként szép szemekben a fények, felcsendül a dallam, az adventi ének. Hitemmel gyújtom meg én az első lángot, ragyogja be fénye az egész világot! Reményemből lobban, világít másik, minden didergő szív, ölelésre vágyik. Advent éjszakáján csendben hulló hóra, kalács … Olvass tovább
Csillogó tóban úgy csobban az élet, és hullámot borzol a vízre a szél, ezernyi emlék, a parton kísértet már csak a vén nyár, s a múltról mesél. Szép halmokban gyűlnek a színes képek, az idő megsárgult, és szél zeng a fán, bíborra váltott vagy vörösre érett a nap üde csókja a lombkoronán. Apró kis csónak, … Olvass tovább
Nekem az ősz az összebújás, védő öledben melegedés, nekem az ősz a színkavalkád, nem fájó, csodás elengedés. Vadvörös csók az őszi szélben, bíbor és arany suttogó fák, ezüst alkony a tó vizében, mézszínbe hajló lombkoronák. De nagy festő a szép természet! Könnyen varázsol ezernyi színt, hűs paplannal majd betakarja, tavasszal köszönt, újra, megint. Nekem ő … Olvass tovább
Csak bámulom a markomban nyújtózó nyár sóhaját érett gyümölcsbe zárva, madárszárny lebben mustszínű fákra, míg andalog a csend. Pókhálón szellő hintázik csintalan; kacéran az érett hölgy hajába túr, lomb zörren – sápatag -, aztán elpirul egy levél odafent. Majd kecsesen hull alá a rozsdaszín. Bimbót hozó ifjúság emléke száll, sorsát elfogadva búcsúzik a nyár, és … Olvass tovább
Kis levél lehullik a fáról, s kezembe rozsdállik a vég, ajkamon úszik még a mámor, csillagoktól csörömpöl az ég. Rút kacaj fut tova a felhőn, így megy el lassan hát az élet! Markomba tartom a hold fényét, és végtelent álmodok, szépet. A percet a szívembe zárom, a hold fényét el nem eresztem, és egyszer kis … Olvass tovább
Pókhálóba font napfény remeg, tócsában terpeszkedik a szél, zörög az ősz – vén lovasszekér-, vetkőzik a méla rengeteg. Markomban hűvös hajnal ragyog, majd köd bújik kabátzsebembe, ahogy lopakodik az este, ezüstérmék fent a csillagok. Zizzen az ág, a bokor rezeg, és megbújik benne az álom, fent lebbenő pegazus szárnyon pislognak fáradt, fénylő szemek. Rezes lábnyom … Olvass tovább
Ha nem volna tél, a tavaszt sem várnád, ha nem volna árny, a fényt nem is látnád. Madarak nélkül nem zengne az ének, felhők nélkül bizony folyók sem lennének. Ha nem lenne zaj, nem esne jól a csend, ha nem lenne ég, nem volna idelent, hogyha könny nem hullna, mosoly sem ragyogna. Ha nem lenne … Olvass tovább
Szívhang Hallod-e a szívhangot, barátom? Könnyező, árva gyermekek szívhangját, a házukban megfagyó nagyszülőkét, csatába induló, épphogy nagykorút, reszkető, fázó, félő éhezőkét? Látod-e már a Föld haláltusáját? A süllyedő hajón közeleg a vég, s mi fontos, még mindig csak az maradt, hogy kihez gördül majd a kormánykerék. Mert végül mi is az embernek sorsa? “Ysa” por … Olvass tovább
A levegőben nyár ciripel, árnyékban rózsaillat szusszan, itt béke leng a lombok között, de máshol a szív összeroppan. Karcsú testén játszik a fáknak a szellő szelíd, szép dallamot, napfény szirma hullik az égből, épp úgy itt is, mint ahogyan ott, de amott könnycseppben gördül le fénye, majd sűrű sárrá dagad, hiába szól Isten igéje, vérből … Olvass tovább
Kincsem, virágom, nyílik az ágon nap üde csókja, szellő szava. Kincsem, virágom, búzakalásszal hajlik a hajnal szép aranya. Hogyha a fák majd őszbe borulnak, vöröslő csókok a lombokon játszanak szépen régi meséket, őszülő tincsem homlokodon. Kincsem, virágom, jégvirág nyílik, szétterül szirma ezüst csoda. Egyszer majd elvisz, elrepít messze jéghideg szárnya valahova. Kincsem, virágom, ezen világon, … Olvass tovább
Borongós délután napfényt álmodok a felhők rojtos, bús fürtjeire, vonuló testükön összefutnak a mindennapok fáradt ráncai. Árnyékot és szivárványt álmodok a belőlük szakadó zokogásba, elérve lelkemmel a végtelen mezőt, mindjárt kisüt tán a nap. De nem, csak esik, tódul a bánat, pocsolyákba gyűlik, felkapaszkodik a nadrágszárakon, nyirkos ujjaival siető lábakat szorongat, s hiába kiáltunk egy … Olvass tovább
Tündöklő fényt fon a hajamba a rózsaillatú láthatár, verslábakon tipeg az idő, karcsú lábain könnyű cipő, sok kecses, koppanó tűsarok, s ringó csípőjű jambusok vágy sóhajára ébred a táj. Gondolat bóklászik, az illat ide-oda téved a széllel, frizurát bont, megrázza fejét baktat a felhő, zümmög a rét, nyújtózkodik az aranyeső, ég alatt ring a virágmező, … Olvass tovább
Csillagpor hullik a szemekre, holdfény fányol takarta álom nyújtózik az ég felé, ahol a könnyű szabadság végtelen. Nem szorítja bele a világ a fájdalmát egy csöppnyi szívbe. Nem dalol hamis szólamot már senki csalfán megírt kottákból, százszor elhazudott szavakat, nem hisznek el újra és újra. Távol van minden, nagyon távol. Messze a világ édes mocska. … Olvass tovább