Hetvenöt

Csak nézte a gyertyákat. Lobogó fényükben lustán nyújtózkodtak az esztendők, órák, percek és hónapok. Gyermekévek játszottak a téren, megkopott iskolapad álmodta vissza a könyvek illatát. Voltak kudarcok, küzdelmek, nyertes csaták, bimbózó szerelmek tavaszillatú emlékei álldogáltak a kapualjban, vágyakozva gondoltak a végtelen, örök nyárra. Az évek sorakoztak, majd egyre többen lettek. Gyermekek, unokák fogták dolgos, meggyötört … Olvass tovább

Remény

Jégcsapok sírnak az ereszen, nap csorog, gyűlik a tócsa már; kismadár dalokat álmodik, reményből nyílik a láthatár, messzire úszik a kék egen. Zord napok, zimankós reggelek, hallgatag, reszkető jégvilág eltűnik lassan, és legbelül, lelkünkben nyílik egy kis virág, pacsirta hangjára ébredek. Éneke messze visz, innen el; kibontott szárnya a végtelen, hangjegyek ringnak az ágakon, iszom … Olvass tovább

Érintések

Kezednek selyme simít lágyan hullámot testemen, érzem a rezdülő húrokat, ahogy felfutnak a gerincemen végig, bizsergő dallamot alkotva fejemben. Kint a csicsergő percek is megpihennek. Csend van, csak az agy dalol színes éneket kezednek kottái alatt. A sóhaj is félve éledez, nem akarván megtörni a pillanat lepkeszárnyú rezdülését, mit az érintésed rajzolt a szívembe.

Ébredés

Párát lehelt a reggel az avarra. Egy levélkupacon dermedt csend pihent. A csorba nap szikrái darabokra hullva pocsolyákba gyűltek idelent. Még csak megmoccant itt-ott az ébredés, halovány hold fényét kívánva vissza, és zsibbadtan szendergett az ölelés, faágra röppent egy billegő trilla. Egy tócsában megmosta kerek arcát a nap; öreg házra lustán pislogott, és bőkezűn ontotta … Olvass tovább

Látod, kedves

Látod, kedves, napsárga hajnalt követve rózsaszín alkonyon hogy duzzad patakból folyóvá ereimben a szívdobbanás; a holdsugár vállamon pihen, és szemedből lobbanó fénnyel hűvös éjszakán forró csókot pirít arcomra a szerelem. Látod, kedves, surran az idő, és évekké nőnek a percek, belesimulnak tenyerünkbe áldottan a szelíd holnapok.

Ébredés: Huszonnegyedik történet: A lélek virágai

Mónika kortyonként itta a levegőt, odaszegezve egy kórházi ágyra. Valami kattogva dolgozott mellette, néha sípolt is. Az agya kiadta az utasítást a testéneknek, hogy keljen fel, de az csak feküdt megadva magát erőtlenül, egy fehér lepedőbe csomagolva. Fázott. Mi történt? – kérdezte habogva. Senki nem jött, meg sem hallották, csak az önmagában szunnyadó türelmetlen kisgyerek … Olvass tovább

Nekem a minden

Nem jelent semmit a kék ég, lopott mosolya a napnak, nélküled a hold sem fényes, az este is csak egy napszak, virágok színét nem látom, fekete-fehér itt minden, csend sikít hófehér vásznon, elfogyott, festékem sincsen. Csillagfény pihen ölünkben, lágy szellő kibontott ingem, a számra te csókolsz hajnalt, sóvárgó lángokat itt lenn. Nevetek nyári esőben, és … Olvass tovább

Bezárva

Beléd szorult a szó – a száraz falat – nyelvedet karcoló sovány eledel, rágni szeretnéd, de torkodon akad, és ne hidd, hogy nyelni, tűrni mégis kell, mert kirakatmosoly itt a nagy semmi, a steril élet egy magányos zárka, illúzió már csak embernek lenni, tested a valóság börtönruhája. Ha lángol a rét, hát majd tüze éget, … Olvass tovább

Tükörkép (Transzplantációnk emlékére)

Kávéízű csók egy új nap reggelén, és csengő szó vagyok egy mondat elején, egy érzés, egy dallam a néma csendben, tükörkép vagyok szerelmes szemedben. Fuldokló testnek az utolsó remény, patak és a medre vagyunk te meg én, túl a sok küzdelmen, túl minden álmon, végleg eggyé váltunk egy kórházi ágyon. Benned voltam eddig, csak most … Olvass tovább

Szép tavaszom

Tavaszom, én szép tavaszom, bimbó mellett nyílik az árny, tavaszom, gyönyörű tavaszom, tündér kertemben szép aranyág. Tavaszom, én szép tavaszom, hajamba fonja fényét a nap, hajnali harmat csendjét iszom, szádra csókolom szép szavamat. Tavaszom, te angyali fény, könnyed langyos záporeső, újra feléled most a remény, neked zöldül a tarka mező. Tavaszom, én szép tavaszom, dúsak … Olvass tovább

Szerelmes éjjel

Szerelmes az alkony, fűzfa karján csókja, égbolt homlokán egy vörös futórózsa szalad messze, fáradt, szürke felhőt kerget, ezerszínű vágyak vándorútra kelnek. Ráfekszik a nap a széles horizontra, utolsó sugarak bíbor fényét ontva csorog szét az égen a szivárvány festék, eláztatja fent a lomha felhők testét. Rózsaszirom ajkán csillagfényes csókok, arany levelére hullanak a bókok, hold … Olvass tovább

Tavasz, megint

Lepkeszárnyú hajnal énekel színes dalokat, ébred a fény, hangjegyek billegnek az ágon; szinkópa ritmusra a fákon zörren az ág, hogy játszik a szél. Lila harangok bólogatnak: csillagvirágok ébrednek fel. Napszirmok hullanak a tájra, rózsaszín, vérvörös és mályva, csókjaik nyomán ezernyi jel. Tavaszillat lebben – selyemsál csupasz vállamon a nap fénye. Lágyan szerelmes szellő kereng, és … Olvass tovább

Szitakötő

Hópehely lennék és szállnék, ha nap sütne, vízzé válnék, apró levélen harmat, zöldjén napsugár hallgat, körötte mind csupa árnyék. Nap szirma lennék a réten, szivárvány ott fenn az égen, csengő hang a patakban, csillognék, hogyha fagy van hókristályon és a jégen. Dallam a rózsafa ágon, illat a gyönge virágon, lennék én szelíd hajnal, tó vize … Olvass tovább

Jégcsókok

Halkan lopódzik az este – nem várjuk. Lábujjhegyen oson az ablak alatt, pedig már sunyin a fejünkre szakadt, csak bamba feje hiszi, hogy nem látjuk. Felszisszen a szél, és havat lapátol, porcukor dombokat épít ma éjjel, ezüst holdfény máz csorog szerteszéjjel, csillagok könnye hull fénykoronából. Már szitál az álom, az utcán kereng, majd elnyújtózva ráfekszik … Olvass tovább

Tövisbetűk

Fájdalmas tüskékből szép rózsát nevel, fátyolos hangon szakad sóhaja fel, napfényt álmodik a sötét felhőkre, és fáradtan köp a szürke cipőre. Mennyit kibír. Dörzsöli, hátha lesz még némi fénye, csak szemében él féltett reménye, és megcsillan lelke megannyi kincse, arcába hullik kócosan a tincse. Sebesen ír. Serceg a toll, sebeket ejt a lapon, tövisbetűket karcol … Olvass tovább

Hová lett a szerelem?

Hová lett a szerelem? Végtelen utak mentén álmodik a költő lelke, meggyötört élet; lövészárkok mentén jajdul a szív, kínok között születik az ének. Hol könnycseppet morzsolgat a lélek, mint űzött vad, az életért szalad; az el nem csókolt csókok íze mar, mert minden vágya csak emlék marad. Gyűrött papírra vetett búcsúzó, jaj, elmenni olyan korai … Olvass tovább

Hullik, csak hullik…

Hullik, csak hullik… Madárka billeg a hűs avarágyon, elsuhan, megpihen szilvafa ágon, a csodaszép éneke mennyekig ér, és hullik, csak hullik a sárga levél. Bronzhajú bokrok becézik a fákat, vérvörös napkorong fest aranyágat. A pillanat lebben: az erdő mesél, és hullik, csak hullik a sárga levél. Szívdobbanásokkal lüktető percek emlékét őrzik a hallgatag kertek, és … Olvass tovább

Régi idők Turul Mozija

Régi idők Turul Mozija -Nagymamám emlékére- Megsárgult idő a terem összes dísze, hűs falon feszeng a képkeret magánya, az asztalon búsul egy mozijegy ára; rúzsfoltos poháron régmúlt csókok íze. Millió érzés, mire szó talán kevés, elfeledett képek, szikrák gyúlnak szerte, mintha csak a múlt a jelen fénye lenne, két székben megpihen egy néma ölelés. Fent … Olvass tovább

Örökké

Örökké Hajlott háttal ballag az idő, szállnak a percek és reszkető, aprócska kezében fényszirom, csillagról csend csöppen – én iszom. Pihen a hallgatag, dús mező. Egyre csak szállnak az éjjelek, hatalmas fák fölött kék eget festenek bolondos nappalok, holdfény a testeden andalog, szeretlek, őrülten féltelek! Ébredő, aranyló hajnalok, szemedben – meztelen – én vagyok. Kincsek … Olvass tovább

Reggel

Reggel Behajol az ablakon a fény, hogy lássalak, gyönyörű arcodra reggel ráfekszik a nap. Csend van még, és csak a bágyadt pirakadat túrja arany ujjakkal tincseid újra meg újra homlokodon. Nézlek. Az idő is megáll, a másodpercek melléd bújnak, nem sietnek. Én csak figyellek. Egy vidám madárdal surran közénk a fáról, és egyszerre lesz minden … Olvass tovább