Angyal Bella Álmodik a holdfény Dunának víztükrén Csillagokkal hintett Szikrázó felszínén; Oldódó titokban Az égbolt örökén Osztozva a folyó Játéka örömén. Midőn a kelő nap A csillagok hasát Fényével füröszti, Elűzi a varázst. Kéken szikrázó Éber tapasztalat, Elillant álmok közt Léha utóirat. Napfényben fürdő Elmosódott táj Az esti holdfény majd A szívhez utat váj.
Világra jöttödnek Aggódás az ára, Midőn legörbül szád Szívemet átjárja. Vajon jól csinálom? Anya lett a lelkem. Hibákat halmozok Édes drága szentem. Karom ölelése Enyhíti sírásod? Forró ölelésem Egész kis világod. Mosolyod a Napom, Mely, ha reám ragyog, Hinni tudok benne, Tán jó anya vagyok.
Örök álom átka zárja le szemed, bár gyermeked keze még szorítja kezed. Hideg a koporsó, véres a rózsa, magányos a szív, mely félőn óvta. Emléked árnyéka volt hajdan altatóm, ölelő hiányod rongyos takaróm. Ma lányom mosolya csordultig tölti magányos szívem fájdalmát törli. Szeme szivárványos kaleidoszkópja a remény varázsát lelkembe szórta.
Lelkem üres rekesze fényeddel lett tele. Szerelem ébresztett, születésed élesztett; e kettő egésszé, az élet részévé… A lelkem teljessége a tavasz melegébe általatok, s veletek. Áldott legyen nevetek!
Gyermekkorom óta társam a magány; oly régen nem lellek drága jó anyám… Hatalmas űr, mit tőled kaptam, karjaidból fájón kiszakadtam; s mégis fájdalmam az egyetlen való, hogy voltál, léteztél; búcsúd lélekfaló. Keresve űzlek álmomnak tengerén, vajha átragyognál a múltnak ködén! Egy mosolygós arc, mely reám ragyog, egy kedves szó, hiányod sajog. Temetőben könnyek áztatta sírod, … Olvass tovább
Két évszak Az ég szürke tengerén aluszik a Nap, a Hold, puha keblén az éjnek szelíd hangja átkarolt. A szélben dal szendereg, mézédes csókja áldás; csendes melankólia, megfáradt testünk hálás. Eleven a nyugalom, tiszta és érintetlen, a nyár tünékeny bája búcsút int rövidesen. Megcsúszik a tekintet, midőn az ősz ránk köszön, ezer szín, mi táncra … Olvass tovább
Háborgó mélység Gyenge a nyelvem kifejezni azt, háborgó mélység, ami megszakaszt; bár minden szavam lelkemnek tükre, s nem halvány mása, mégsem él üdve. Megdermed lelkem, kedélyem vádol, csak illúzió, hogy félve ápol. Meggyőző kellék, börtöne ajkam. Hátramaradt rom, ennyi maradtam.
Látlak még a csillagokban? Az emlékek fedésében Holt betűknek rejtekén, Díszes szavak közt időzve, Oh, anyám, vajha sejteném! Látlak még a csillagokban? Ölelsz úgy, mint soha még? Elfeledett emlékek közt Túl fájó a messzeség?
Száz emlék Szakadt betűk közt, mint hűsítő balzsam, megtört szívemen neved ékes dallam; komor életem margóján díszeleg, a remény gyöngye csak vélem incseleg. Ma még ég a tűz, s forrón perzsel a láng, az élet csókja még gondot visel ránk. Mit ezüst porral hint reánk a nyár, az éj küszöbén tán már oly messze jár. … Olvass tovább
Üres képkeret Te nem eltűntél, hisz sosem voltál, szelíd esőként bár rám hajoltál; éji káprázat szülte képzelet, hol szakadt szívem üres képkeret. Nincs történeted, bár Te vagy az ok, megannyi emlék, mely sosem ragyog.
Létem Elveszve az idő hajtásai között a sűrű csalódás hamis mosolyt öltött. Ködbe vész száz emlék, becsomagolt élet; álmatlan idegen, felvértezett lélek. Kezeim közt porlad, magam korlátozom, fájdalomtól félve gyáván botladozom. Szakadatlan szívvel nem létezhet öröm, a bánat ruháját mégis egyre szövöm.
Örökös árnyék Felforgatott föld, barna göröngyök, hófehér lepel, némán üvöltök. Szürke ég alatt meggypiros rózsák, árva kezeim véresen fogják. Élettelen köd, örökös árnyék, lelkeddel együtt bár tovaszállnék.
Sírodnál …mint egy szívdobogás, hangod hiánya lüktet; s csak számolom a csendet, mely készakarva büntet. Szavaidnak édes íze eltűnőben rég; mandula vagy őrölt kávé? …már csak holtjáték. Nem mindenki tévelyeg, ki vándorbottal jár, engem mégis a múlt köde a jelenből kizár. Hangod nélkül a ma csak vákuumozott csend; feneketlen a mélység, melytől a remény se … Olvass tovább
Öcsém… A sötétben, mint mécses világítottál, s most éles a fájdalom, mit hagytál; szemembe könnyeket csaltál. A szavak nem elég nagyok, a holnapba kapaszkodok a múltnak keskeny peremén, kéz a kézben Te meg én. …mégse vetem meg lábam, csak suhanok álruhában, mert elemészt emléked, néma csendességed.
Remény Forró ajkad szívemig tör utat, izzó érintésed vénáimban kutat… a hajnal lágy, tejfehér fénye, reszkető lelked legszebb költeménye. Megannyi darabban tollam hegyén, versekbe rejtve lüktetsz könnyedén.
Leszek… Leszek lábad, leszek kezed. Leszek ajkad, leszek szemed. Leszek út, mely nem szalad. Leszek remény, mely nem szakad. Leszek könny, a gyógyító. Leszek szó, a bódító. Leszek hit, mely megragad. Leszek emlék, mi megtapad. Leszek múlt, s leszek jövő, Leszek álom, a szembejövő. Leszek vágy, s akarat. Leszek szárnyad, s madarad. Leszek. Leszek. Leszek … Olvass tovább
Megsebzett élet Elsüllyedt napok, feledett órák, vidám szirmait régen elszórták. A csend húsz éve közöttünk feszül, szanaszét szakadt árnyékra vetül. Szólít a távol, emléked átjár, kopár a múlt, üres a szempár. Lelked az idő bár nem köti, sebzett életem hiányod tükrözi.
Fáj a közöny! Fényemben tündökölsz, miközben hervadok; édes a sötétség, mégis megfagyok. Szanaszét szakadt belsőm foltozom, ám a hajnal fényét vérig oltalmazom. …pezsgő, reszkető, ragyogó öröm, merre, hol jársz? Fáj a közöny! Az alkonyi fény mint rózsaszín köd… általam tündökölsz, ám méreg gyümölcsöd.
Végső dobbanás Egyetlen vérző szív sem tudja, melyik lesz utolsó útja; melyik az a seb, melynek vére utolsót lüktet földet érve.
Csodák közt Az őszinte szeretet tört szíveket olvaszt, a harag, gyűlölet lelkeket bomlaszt. A remény múlt s jelen közé hidat emel, s az élet a szépre, jóra csodákkal felel.