Az ifj vén

Zöld erdő földjét járta, magas fák koronái alatt. Csend honolt körülötte, magasztos gondolatai szóltak. Néha meg-meg állt, eltekintett, vajon merre tovább. Egy hang szólott hirtelen: Állj! Ne tovább! Idegen földön, idegen hely. Otthonra lelt vén fejjel, ifjú testtel.

Fejemben a Zűr

Látom magam előtt a világot, üvegben borral, virágnak virágot! Politikáról vitázok, de miért hahotázok? Látom magam előtt a világot, süket fülemmel vezettem a vakot, méla búval szenderül a halott, fejben a zűrrel, vírussal teli tűzzel. Fejemben a zűrrel, világnak borús idejével, sok embernek zajába merülve, fejben az űrrel, méltó csendes derűvel.

Mond meg nekem…

Mond meg nekem… Búcsúm mi lenne? Simogatás lelkeknek? Családnak szúró sebhelye? Mond meg nekem… Álmok útja merre vezet? Távoli utak rejtekéhez? Ismert helyek nevezetességeihez? Mond meg nekem… Miféle könnyek hullanak az égből? Áldás Isten szeméből? Átok az emberek vétkéből? Mond meg nekem … Választ várok! Egy élet kevés, sok az üres fecsegés.

Dali színei

Bolond lettem volna, ha tudom, hogy megtehetem, oly egyszerűen, klisésen. Vászonra festve álmodom, Salvador kecses színei mellett alszom. Néha magam is megpödröm bajszom, dagadó mellel nézem egyszerűségem. Mégis bonyolult lény az ember. Színeiben sokrétű, akár Dali egykoron, fura szerzet, úri bolond.

Szeretve lenni

Nem is emlékszem, milyen is szeretni. Örök körforgásba keveredni. Mosolyogni önfeledten, Egy jól sikerült buli ütemére. Ballagni a csendes utcán, padon ülve a szerelmet várnám. Szeretve lenni bűnös élvezet, mely nem minden embert éltet. Álcázott mosolyunk oly hamis, idővel arcunkra fagy ez is. Lelkünkre tör a hajthatatlan lendület, mert szeretve lenni isteni kegyelet.

Temetés után

Földbe ért a nehéz test, koporsó hangosan koppant, új helyén lakni nem volt rest. Mély csendesség fogadta, kúszó lény meséjét búgta, mennyei otthonában altatta. Kezét imára kulcsolta, Ujjai rózsfüzért szorongatta, Szája néma imáját mondta. Mi atyánk, ki a mennyekben, lelkünkben, békességben, élsz tovább örökségben.

(Suttogó Hangok)

Lám újra csendben van a hajnali sötétlő égbolt. Hol messze és távol, halk morajlás kúszik talajon. Az új nap fényében szürke felhők gyűlnek és gyűlnek. Karc, villám! Suttognak szélben, kiált messzi távolban.

Cselszövés

Te táncolsz, tőr benned? Mellkasodban? Cselszövés ért el. Az ellenséggel kéz, a kézben, vérzel el. Érzed!? Csend. Hol trónod most enyém mi tiéd volt egykoron. TÉRDRE! Csak ne mondj semmit. Küzdj az élettel, halállal, ess el, menj! Hol békét Istentől kapsz, ott mennyek országában vagy.

Rendülő

Néz messzi távolba. hallgat némán, mereng boldogan. Száj nyitni készül épp, mesét kér, mint éhes fióka. Szem csukva. Vak, nem lát. Álmokat sző más étert él át. Itt többé helye nincs. Fut nyomorgó rendülő lélek. Víz szökik orrának réseibe. Buggyan egyet! Sok néma kiáltást nyelt el a víz sötét mélye.

(Idősen)

Mi amikor idősek leszünk, bölcsen előre tekintünk. Mély szürke szemünk, sok történetet mesél csendesen. Por lepi izzani vágyó testünk vénült tagjait. De lelkünk táncra kél emlékeink élénk filmjétől. Kéz nyúlik felénk, és csak megpörget, hogy újra éljünk.

Szolga és az Úr

Hajlott háttal közlekedett, mint, ki így született, kezében tálcával, ezüst pohárkákkal, ura előtt hajlongva, kósza mosoly jutalma. Az úr csak nézett, gőggel telve éhezett, nagy hassal, vörösen puffadva, öregesen. Szerelme iránta régen elveszett, hitvesi ágyukban csendesen hevertek. Holtukban is egy fekhelyre borulnak, szolga után ura sóhajt majd.

Mint régen…

Mint régen, oly sok emlékem tovaszáll madarak tollával egyaránt. Most a sípolást hallom, mely nem e világi, vallom csendes hely ez nékem, s te mellettem ülsz szellemként, úgy mint régen. Nem változtál! Mosolyod fénye ragyogja be az étert. Úgy, ahogy a nap játszik a zöld réten.

Álmodom

Álmodom a hűségről. Szavakat szegő tettekről. Halmokban heverő szeretetről. Álmodom a szabadságról. Írtózatos csatáról. Forradalmi kiáltásokról. Álmodom az otthonról. Hektáron fekvő tanyáról. Egyedüli biztonságról. Álmodom egy társról. Fekete, ugató barátról. Feltétel nélküli barátságáról.

Bánatom

Elfújt már a szép őszi szél, mosolyt lopva, csendesen kél. Nincs anyai kéz, mely simogat, Nincs szitokszó, mi bűnben fogant. Sírok közt bánatom ontom, halottal rózsa csokrom megosztom.

Szívembe zártam

Nem hallom torkom hangját, csak szívem halk ritmusát. Víz alá kerülve, Fullad a lélek a testtel vegyítve. Szemem a homályba vész, Nem látok, nem érzem a vészt. Csak a morajlás tölti ki, életem hosszúnak gondolt perceit. De nem is akartam mást, mosolyom őszinte, szívembe zártam már. Arcod emlékét ezerszer felidéztem, percenként.

Utazó

Eger oldalán fehérben és vörösben úszika a szerpentin. Egy üveg klisében folyik az elixír. Várrom mögött igazság üvöltött ezernyi arccal, karcos hanggal. Savanyú humorral a puszta hangján érkezik, utazik otthona hírével. Verejtékkel szedi szőllejét e vidéknek.

Bizalom

Ha én te lennék, akkor nem gondolkoznék. A világ nyitott ajtóként tárulna elém, (véletlen) tényként. Nem néznék soha vissza. Bánatom legyűrve, szemem csukva. Tiszta lappal indulva, mosom szennyesem sorról sorra.

Ha másképp látnám

Most tűzben ég a táj. Szűrkévé válik minden báj. Pusztul a világ, az ember igáz. Az anyák méhe romlik, mint a férfiúi becsvágy. Ha másképp látnám jómagam egy másik világban, újra hinnék a szabad akaratban. Egy pillanat a harag. Egy kapcsolat mélye, csupán csak kétszínű métely. Háttal állunk a falnak. Túloldalon másik felünk, kit végül … Olvass tovább

Apeva csokor a szerelemről

Hess! Légy ott. Kezem szám előtt, menj el! Szeretőm te jöjj. Jöjj vörös Hercegem. Karod tárva, Vársz, és vágysz engem. Te ki él, Fenséges csoda bogár, szép szemed sudár. Csak egy pillantást, szerelmed él, bennem ég, ki élő Lény. Zeng és zúg, Fülem fáj, Én nem hallom. Hangos zene szól. De csak a hangod szól. … Olvass tovább