Bognár- Takács BoglárkaÉrzem, hogy szárnyaim feszülnek, mintha a világ súlya nem érhetne el, s a magasban minden pillanat az örökkévalóság illúziója. De tudom: a magasság nem kegyelem, csak haladék a törés előtt. Mert ami felemel, az mindig magában rejti a bukás lehetőségét, és minden emelkedés titokban a zuhanás árnyékát rajzolja alattam. A szárnyak nem a szabadság jelei, … Olvass tovább
Egy levél vagyok, amit soha nem adtak fel. Címem: az időtlenség, bélyegem: a csend. A szél lapozgat bennem, szétszórja soraimat a semmibe, és aki elolvassa, már nem ugyanaz az ember többé. Mert minden szó egy kérdés: Miért születünk vágyból, ha az élet csak elmúlásba ír át? Miért hiszünk válaszban, ha minden választ újabb kérdés követ? … Olvass tovább
Tudod, néha úgy érzem, csak egy ideaváz vagyok, csontváz, de nem húsból – gondolatokból rakott. Nem testem van, hanem koncepcióm, ahogy mások rám vetítik a valóságuk – én meg csak állok ott, mint egy torzióban szorult tükörkép, önmagamat se látom, csak azt, amit rám gondoltak. A létezésem: filozófiai piszkozat. Sorsom: javításra szoruló esszé egy isten … Olvass tovább
Nem borítékban születtem, hanem a mellkas alatt, ahol a szív fekete tintával írja a sorokat, titokban, hallgatag. Levél vagyok, hullok csendben, foszlanak szavaim ködben, mégis rálép mindenki, ki nem érti, mit rejt a gyökér mélye. Ha elolvasnád, látnád, hogy minden szó vérből fakad, és minden mondatban ott recseg csontjaim sötét csendje, fakó árny. De nem … Olvass tovább
Minden éjjel meghalni kicsit, csendben hullni az éj üregébe, s minden reggel újjászületni, visszakapaszkodni a fénybe. Álmok foszlánya köt, majd szakad, időtlen térben kering a lélek, mégis, mikor felkelek újra, a világ mindig ugyanaz: élek. Talán csak illúzió minden, álom vagy ébrenlét; mi a való? De minden lélegzet új kezdet, és ez a folytonos változás … Olvass tovább
Az éj szíve fémesen csillogott, üvegbe zárt köd kúszott az ereinkbe, és minden józanságom üvegszilánkként tört el. A szavak elnehezültek, mint hajnal előtt a levegő, a tested ott volt, és a világ többi része eltűnt. Nem akartam, mégis engedtem a ködnek, mely szépnek hazudta a pillanatot. Most a csend maradt — és benne mi ketten, … Olvass tovább
Félek. Nem a haláltól – hanem attól, hogy reggel újra fel kell kelnem, és rám nehezedik minden kimondatlan szó, minden elharapott üvöltés. Haragszom. A világra, ami betanította, hogy mosolyogjak, mikor belül vérzek, és hogy csendben tűrjem a saját szörnyeimet. Dühöngök. Mert éjjel előbújnak – a gondolatok, a kísértetek, amiktől nem lehet elbújni se takaró, se … Olvass tovább
Az ember keresi a fényt, de soha nem gondol bele: a fény mindig árnyékot szül. Minden mosoly mögött ott lapul a hallgatás élesebb fele, minden „szeretlek”-ben ott van a „elveszíthetlek” néma réme. Én mégis az árnyékban élek. Ott nem kell játszani a fényt, nem kell bizonyítani, hogy van értelme, mert a sötét önmagában bizonyíték: létezik, … Olvass tovább